Felsőbbrendű ÉN - AZ EMBER: TITOK

AZ EMBER: TITOK

Az első gondolat, amely a gyermek tudatát hosszabb időszakra leköti, a szemé­lyes Én élménye. Az utolsó gondolat, amely az elmúláskor a szellemmel együtt az agy földi székhelyét elhagyja, ugyanennek az Én-nek szól. És a születés és halál közé eső évek folyamán - azokban az években, amelyek az életnek hétköznapi esemé­nyekből, akaratlan komédiákból, alkalmi tragédiákból, rövid napsütésből és hosszabb árnyékból összetett képét mutatják - a legtöbb ember főleg szintén ugyanezzel az Énnel foglalkozik.

Ezt az Ént különösképpen titokzatos homály veszi körül, és kevesebbet tud ön­magáról, mint az őt környező világon bármiről. Az ember azonban nincs tudatában önmagát illető tudatlanságának. Csak ha rá­eszmél az Én érzetére és elkezd magamagán gondolkodni, csak akkor támad fel ben­ne ez a tudat. Akkor önmaga számára a legeslegnagyobb, a Szfinx talányával ver­senyző rejtéllyé válik és legfőbb problémája ugyancsak önmaga lesz. Ha van benne elég bátorság és elhatározottság, hogy folytonosan kérdéseket intézzen az élethez, hogy emberi tapasztalatait balítélet nélkül boncolja, csodálkozni fog, mennyire kép­telen megérteni az igazságot, a teljes igazságot, amely ahhoz a nagy életerőhöz fűző­dő viszonyára vonatkozik, amelyben minden dolog mozog és létezik és amelynek ő maga is csak egyik kifejezési formája.

Nekünk, akik csak gyönge tévelygők vagyunk a hatalmas, hallgatag kozmikus fejlődésben, meg kell gondolnunk, hogy ez a világmindenség legmagasabbrendű lát­ható kifejezését az emberben érte el, akinek bonyolult természete megtestesíti az egyszerűbb jelenségekben található legtöbb elemet és elvet. Ezért remélhetjük, hogy az ember sikeres elemzésének során megtalálhatjuk magát az első kulcsát is a Világ­mindenségnek. A mai tudomány általános világfelfogásában a tárgyi Universum mindinkább néhány szimbólumra korlátozódik, melyet a természet az emberi tudat számára nyújt. A relativitás törvénye az anyagot és az időt ilyenképpen levezetett fogalmakként mutatja be, a kvantum-elmélet pedig annyira eltérített már bennünket attól a régimódi meghatározástól, amely az anyagot mint „tömeget" fogja fel, hogy az éles elméjű tudós előbb-utóbb kénytelen belátni: a tudományos kutatás határai nem léphetők át, amíg a tapasztalat jelenlegi határait át nem léptük. Inge dékán mondja valahol: „Csillagászati nézőpontból tekintve csak egynapos lények vagyunk." A tudományos kutatás egyik szomorú eredménye, hogy mélysége­sen tudatossá válik számunkra mindannak a számtalan formának a mulandósága, amelyből a világegyetem összetevődik. Kénytelenek vagyunk az elmúlás tényén el­mélkedni és időnként megborzadunk minden emberi erőfeszítés hiábavalóságának gondolatától. Ez magyarázza minden vallás létét. Az embernek valódi Énje megismerésére irányuló törekvéséből keletkezett va­lamennyi vallás - nagyok és kicsinyek egyaránt -, számos bölcsészeti rendszer és néhány tudomány, valamint azok a homályos és ma már letűnt titkos tanítások és szertartások, amelyek az őskor misztérium-templomaihoz vezettek. Azonban e törté­nelmi erőfeszítések mellett is rendkívül csekély azoknak a száma, akik önmagukról azt állíthatják, hogy eléggé hatalmukban tartják ezt az életet - olyan csekély, hogy legtöbben közülünk csak menekülünk önmagunk elől és berzenkedve fogadjuk azt a hitelét vesztett hitet, hogy nem az ember feladata a világ titkainak megoldása. Elfo­gadjuk érthetetlenségét és beleszokunk abba a gondolatba, hogy szellemi tudatlansá­gunk és emberi gyöngeségünk korlátait sohasem léphetjük át teljesen. Különös, mennyire zavarba jön mindig az emberi szellem, ha önmaga felől gondolkodik. Ez az alázatos magatartás, ez a félszeg félelem, hogy a léttől kicsikarjuk rejtegetett titkát, ami néha az élet szellemi oldalával szemben lustaságig és közömbösségig fajul, mél­tatlan az emberhez, aki ma látszólag a legértelmesebb és leghatalmasabb teremtmény. A normális ember tudása saját Énje felől többé-kevésbé testének, mint tökéletes, húsból, vérből és csontokból összerakott szervezetnek közönséges élményére korlá­tozódik. Ennek a szervezetnek a fejében valahol található egy agynak nevezett szür­késfehér massza, amelynek bonyolult tekervényei között megy végbe a gondolkodás folyamata és amely a benyomásokat, gondolatokat és bizonyítékokat termeli. Ezenkí­vül azt is tudja, hogy ebben a testben időről-időre különböző érzések - mint vágy, nemi ösztön, szerelem, gyűlölet, féltékenység, félelem, stb. - keletkeznek, amelyek fizikai síkon megfelelő cselekvésre késztetik, aszerint, hogy az érzések közül véletle­nül éppen melyik az uralkodó. Az átlagember számára ezekből a dolgokból szövődik össze Én-je. Egyebet alig tud önmagáról és köznapi élete legtöbb eseményével kap­csolatban megelégszik ezzel a korlátolt elképzeléssel. Az ember ezzel az elképzelés­sel valóban egészen jól leélheti az életét és elég kielégítőnek is találhatja, feltéve, hogy nem kezd el gondolkozni a dolog felől. De tegyük fel egy pillanatra, hogy az ember valóban nem más, mint ez a testi alak - és aztán próbáljuk meg felismerni az ilyen feltevés teljes jelentőségét. Adva van egy teremtmény, aki különböző fajtájú fizikai anyagokból és vegyi elemekből tevődött össze, amelyeket egy bőrzsák foglal magában. Ezek az élettelen és látszólag értelem híjával lévő alkotóelemek, mint amilyen a szénsav, nitrogén és foszfor, amelyek az emberben találhatók, ezekben a kapcsolatukban mégis bizonyos élő elvet, különleges életerőt mutatnak fel és azt a képességet, hogy ez a lény intelligensen és okszerűen gondolkodjék és céltudatosan cselekedjék.

Nem rendkívüli titok-e ez? Megoldotta-e vajon valaha egyetlen tudós is? A fe­lelet: senki. Miért? Mert az egész világon nem akadt még tudós, aki képes lett volna ezeket a lényeges vegyi alkatelemeket egy olyan önmaga-alkotta hasonnemű lényben összeállítani, amely azután úgy élt, mozgott, beszélt és cselekedett volna, mint az ember. Másfelől sok tudós fejtette ki véleményét és főleg anyagelvűségi alapon okos és ügyes rendszereket és elveket épített fel, hogy számunkra az embert megmagya­rázza. Minden elmélet próbája azonban végső eredményben vagy a laboratóriumi kísérlet, vagy az élet tapasztalata lehet. Ha majd e tudósok egyike a kémia művésze­tének segítségével embert tud alkotni, csak akkor - de nem előbb - bizonyította be elméletét. A tudomány, amely egyéb dolgokról annyi mindent állapított meg, még mindig nagyon keveset tud az emberben megnyilatkozó láthatatlan életerőről. De az igazság felé halad, és ezért reménykedhetünk. Sir James Jeans, mint a tudomány fejlesztésére alakult brit társaság elnöke, állapította meg egyik évi összejövetelük al­kalmával: „A tudomány megadta az embernek a természet fölött való uralmat, mielőtt még az önmaga fölötti uralom birtokában lett volna. Tudásban minden nemzedék a másik vállán áll, de mindabban, ami önmagát illeti, mindenki ugyanazon a talajon." Kemény tények ezek, de nem változtathatunk rajtuk. Ha van kivezető út, az nem a kevesebb, hanem a több tudás irányába vezet. A lélektan reményt nyújt arra, hogy az ember hosszú történelme során először fog engedelmeskedni az „Ismerd meg önma­gadat! " parancsának.

A hinduk, akik ebben a tárgykörben mély kutatásokat végeztek, sok ezer évvel előbb, mint az első nyugati tudós egyáltalán gondolkodni kezdett, tanaikat általában arra a hallgatólagos feltevésre építették, hogy van egy általános szellem, amely a vi­lágot és a benne élő teremtményeket egyidejűleg hatja át és tölti el. Ezért azt állítják, hogy az emberi szellemben önmagában rejlik az a kinyilatkoztatás, melyet keres. Hála a tudományos irányvonalakon nyugvó nevelésnek, amely semmit sem ismer el magától értetődőnek, mi az ilyen állítást nem fogadhatjuk el. Mi csak azt ismerhetjük el, amit vitán felül állónak tudunk: saját létünk tényét. Azt valóban érezhetjük, hogy az anyagszerűnél magasabb rendű élet vesz körül bennünket - de minthogy ezt nem értékelhetjük, csak képzelődésnek minősíthetjük. Ilyen módon lett a modern ember az a különös lény, amely az istenség emlőin nevelkedik, de arról még sincs sejtelme! Ez a körben mozgó földgolyó nem keringhetne tengelye körül, ha a magjában lakozó magasabb rendű energia nem hajtaná előre. Ám a képzett szellem csak a geológia­kutatás keretében foglalkozik a földdel.

Az ember nem kételkedik szelleme létezésében - a modern élet ebben a tekin­tetben túlságosan sokat követel tőle -, de megmarad amellett, hogy gyanakodva szemléli a pszichológusoknak gyakran elismételt, és bőséges bizonyítékokkal alátá­masztott állítását, hogy szellemének - és ennélfogva önmagának - nagyobb része tudatosság nélkül funkcionál és hogy ez a rejtett rész őt sokkal nagyobb mértékben befolyásolja, mint amennyire észrevenné vagy bevallani hajlandó volna. Bár óriási materiális vállalkozásokba bocsátkozik, amelyek néha hatalmas méretekben meg­változtatják ennek a planétának a felületét, úgy látszik mégis hiányzik belőle az aka­rat vagy a kívánság, vagy mind a kettő, hogy abba az ugyanilyen szükséges vállalko­zásba bocsátkozzék, amely saját élete okának és céljának felfedezésére irányul. Bár egész nap folyamán és sokszor késő éjszakáig lázas tevékenységnek szenteli magát, mégsem támad soha az a gondolata, hogy élettapasztalatának mélyítésére figyelmét befelé fordítsa és saját lényének forrásai után kutasson. Szívesebben fúr gondosan kitervelt tárnákat a földbe, hogy mélyén aranyat fedezzen fel, mintsem hogy azt a fáradságot venné, hogy a saját énje legmélyebb zugaiban rejtőző, sokkal ritkább kincset kutassa fel. Nem látja be, hogy semminek nincs olyan nagy jelentősége számára, mint hogy saját életfolyamának forrását és irányát kutassa fel, mert csakis ennek az állandó hatásnak köszönheti, hogy folytatni tudja azokat a külső, világi tevékenysé­geket, amelyek annyira lekötik. Az önismeret tehát a legmagasabbrendű tudomány.

Mindig volt, ma is van és mindig is lesz azonban egynéhány ember, aki mégis megkísérli, hogy a napi események sodró áradatából a partra ússzék ki. Ezek arra törekszenek, hogy a külső események árján fölül emelkedő biztos talajt találjanak, ahonnan az élet és a szellem titkát szemlélhetik. Ezt általában valami nagy fájdalom, valami érzelmi krízis, vagy más megrázkódtatás hatása alatt teszik, ami azután befelé sodorja őket és ami egy időre minden olyan tevékenységet, amely saját Énjükön, a személyes Énen kívül forog, semmisnek és értelmetlennek láttat velünk. Különös, hogy az emberek csak akkor kezdenek valóban érdeklődni az élet lelki szemlélete iránt, amikor olyan ponthoz érkeztek, ahol úgy tűnik fel nekik, hogy az életet „már nem érdemes tovább élni". Ez a pillanat az, amikor a vallás és a bölcselet felé fordul­nak, hogy ott találjanak vigasztalásra és megértésre és - ha ez a kettő nem elegendő -idegenszerű szakadár-kultuszokban keresnek valami eretnek világítópontot. De bár­hová fordulnak is belső megvilágosodásért és irányításért: végül mindig az Én titká­val kerülnek szembe, amely - bár hallgatólag - állandóan mélyebb kutatást követel. Ezért sürgősen fontos, hogy az ember ezt belássa végül és Énje megértését élete főmotívumává tegye. Mindaddig, míg ezt nem teszi, a vallás, a bölcselet, a parapszic­hológia - röviden: a nem érzékelhető tudáshoz vezető valamennyi út - csak megza­varja és kibillenti egyensúlyából.

Az élet megteremtette ugyan az embert, ám ezzel a megteremtéssel kapcsolatos misztériumok mindeddig egyáltalán nem lepleződtek le előtte. Nem meglepő tehát, ha a természet legmélyebb és legkínzóbb titka egyben a legfontosabb is. Ne haboz­zunk azonban szembenézni vele.

Carlyle, a zord skót, nyolcvanadik évében, amikor fürdő után éppen szárítko-zott, zavarodottan pillantott öreg tagjaira és ezzel a kiáltással: „Az ördögbe is, ki va­gyok hát én tulajdonképpen?" - elkezdte ráncigálni hervadt bőrét.

Carlyle szavaira a szerző ezt felelné: „A kérdés a kinyilatkoztatás kapuja." A nagy háború óta néma forradalom ment végbe a természettudományokban. A XIX. század naiv anyagelvűsége nem látszik többé hihetőnek és szomorúan avulttá vált, míg a relativitás elmélete, a kvantumelmélet és a hullámelmélet megváltoztatta a világegyetemről vallott nézeteinket. Amint a szilárd atomot elektronokká rombolták szét és ez az ősi éterben feloldódott, a materialista elveszítette matériáját! Elkezdünk régiek elméleteivel, Babylonia, Egyiptom és India tanításaival foglalkozni - de ezt most már a modern tudomány fényénél végezzük. Halmozódnak a bizonyítékok, hogy a tudomány nemsokára - ha más fogalmazásban is - ugyanazokat a dolgokat fogja mondani, mint ezek a feledésbe merült régiek.

A szerző könyveiben és cikkeiben ismételten megjósolta, hogy a XX. század széles keretek között fogja megélni az élet rejtélyének értelmes és a tudomány elis­merte módon végbemenő leleplezését. Ez a jövendölés nem alapos ok nélkül hang­zott el. Mert csak akkor kezd majd az emberiség értelmes módon együttműködni a természettel, hogy világegyetemünk rejtett tervét megvalósítsa. Nem véletlen, ha olyan jelentős tudós, mint Millikan is kénytelen elismerni: „Életünk folyamán több új kapcsolatot találtunk a természettudományok között, mint amennyit valamennyi megelőző kor együttvéve napvilágra hozott, és úgy látszik, hogy a felfedezések áramlása mind mostanáig sem apadt el." Még nem is oly régen történt, hogy a tudo­mány a világot a géptervező művészet fogalmaival fejezte ki. Az anyag egyszerűen csak tömör és változhatatlan képződmény, szilárd atomok gyűjteménye volt és semmi több. A világmindenség - gép, amelyben nincs semmi rejtélyes. A tudomány most a matematikai fizika kifejezéseit használja megállapításaiban. A mindenség egy sor matematikai vonatkozású jelképpé vált. Így tettük meg az utat az anyagszerűtől a szellemiig. A következő lépést akkor tesszük meg, amikor majd minden mai kutató kinyilvánította már véleményét. A fizika akkor majd barátságosan kezet nyújt a meta­fizikának. Akkor fogja majd a tudomány a világot bölcseleti kifejezésekkel magya­rázni. Az Universum nem lesz se gépies, se tisztán jelképi. A haladottabb gondolko­dók máris közelednek azokhoz a következtetésekhez, amelyekre ez a könyv rámutat és amelyeket a szerző egy jövendő munkája majd még tisztábban megvilágít.

Nem volt tisztára véletlen, ha a XIX. század tudósai, mint Kelvin, Poincaré, Raleigh és Helmholtz a feltűnést keltő és váratlan felfedezések láttán indíttatva érez­ték magukat a világegyetemet illető régebbi nézeteik megváltoztatására. A Röntgen­sugár, az elektron és a kvantumelmélet volt az a három felfedezés, amely megingatta a szilárd talajt a magabízó materialista lába alatt. Egyben összerombolták gépszerű világépületét is és a kutatások olyan sorát indították el, amelyek a mai fizikust már teljesen eltérítik saját területéről.

Hogyan kezdjen most hát hozzá az ember, hogy az Én titkába behatoljon?

A szerző nem tartja érdemesnek, hogy belebocsátkozzék egyrészt a szellemi kutatás mai állásának általános felvázolásába, másrészt a különböző hitvallások és bölcseletek pozitív értékeibe és korlátainak ismertetésébe, amelyek ennek a kutatásnak a szem­pontjából az emberiség feleletét jelentik. Egy ilyen áttekintés kritikailag mérlegelő ítéletre kényszerítené, amit elutasít magától, mert enélkül is már túlságosan sok fö­lösleges bírálat és túlságosan kevés hasznos építőmunka mutatkozik a világon. Hadd törődjön tehát csak a maga dolgával, ne zavarjon senkit, mindenki iránt a jóakarat szellemében dolgozzék és örüljön, hogy van még más olyan fény is, amely a lét ve­szedelmei között megmutatja az embernek a biztos utat. Kizárólag ebben a szellem­ben ajánlja fel munkálkodását és reméli, hogy az egyeseknek hasznára válik, mint ahogy élete sötét napjaiban maga is örült volna, ha hasonló segítséget kaphat.

Mi a lélek? Van-e halhatatlanság? Mit jelent az „örökkévalóság" szó? És hol az Ég?

Ezekre a kérdésekre nincs rövid és meggyőző felelet. Ezek a problémák már az őskor és különösen a Kelet bölcseit foglalkoztatták. Ők mélyre nyúltak, megtalálták a megoldásokat és felfedezéseiknek olyan nyelven és olyan stílusban adtak kifejezést, amilyen éppen országukhoz illett. Ezek az ősrégi bizonyítékok és primitív kultúrák tartalmazzák a valódi és korrekt választ a létnek a modern szellemet is nyugtalanító rejtélyeire. Ezek a bölcsek ezenfelül mások számára is lehetővé tették, hogy ugyane­zeket a felfedezéseket maguk is megtehessék. Kidolgozták a vallási megközelítés és lélektani technika módszereit, amelyek kulcsként szolgálnak a lényeges személyes tapasztalatokhoz a szellem területén. Ezek a módszerek valóban hatásosak voltak, de aligha felelnek még mai ízlésünknek, kedélyállapotunknak és életkörülményeinknek. India magányos jógi-jai, Kína szelíd bölcsei, Egyiptom hatalmas beavatott papjai, Perzsia Istentől elszakadt sufi-jai, az ősi Britannia eltűnt druidái és Amerika előkelő Inka-papjai voltak többek között a pszichológiai tudomány őrei. Ismertek bizonyos utat - némelyik közülük járt is rajta -, amely csodálatos szellemi változást idézett elő bennük. Mai jelentéktelenebb utódaik nagyrészt megfeledkeztek erről az útról vagy nem méltatták figyelemre, és csak kevesen vették gyakorlati hasznát. Számunkra, napnyugatiak számára a megmentést jelentené, ha ezt a homályos őskor árnyékában már csaknem feledésbe merült módszert ismét megtanulnánk, saját körülményeink­hez alkalmaznánk, modern kifejezésmódba öltöztetnénk és szabályos gyakorlások révén elsajátítanánk.

Erre az újkori revízióra feltétlenül szükség van. Egyes emberekkel tett tapasz­talatok arra mutatnak, hogy a régi indiai módszer, amely ezeket a kérdéseket szóban és írásban vitatta és oldotta meg, látszólag távol esik világi tevékenységünktől. Az európaiak hagyományai és kedélye számára túl idegenszerű és szokatlan, semhogy hasznot vagy vonzerőt jelentene nekik. A valóságban azonban nem így van. De mint­hogy tekintettel kell lenni a külső formára, mi európaiak modernebb és gyakorlatibb módszereket használunk ugyanazoknak az igazságoknak a megvilágítására, amelye­ket időtlen-időkkel ezelőtt a Gangesz partjánál szakállas jógi-k, a Himalája szikla­barlangjaiban pedig tiszteletben álló rishi-k tanítottak. A régifajta megjelenítés na­gyon is valószerűtlen jellegű és túlságosan híjával van a gyakorlatiasságnak, semhogy olyan modern nagyvárosoknak, mint London, Párizs és New-York, megfelelne. Ha valamilyen új technikát tanulunk, még nem szükséges időnket új terminológiára is pocsékolni. Nem érzünk többé rokonságot azzal a titokzatos néppel, amely szellemi prob­lémáit Egyiptom magas templomfalain és pylon-kapuin belül oldotta meg, és abban sem tudunk hinni, hogy Yukatan groteszk építészete a mienkéhez hasonló szellemi vágy kifejezése volna.

A régi tanítások közül a legkiemelkedőbb Indiáé, mert az még ma is él, míg a többiek elpusztultak és mert India az a föld, amely a legmélyebb gondolatokat szülte az emberről, mint ahogy Egyiptom a legcsodálatosabb mágia apja volt, Görögország pedig a szépség után való legmagasabbrendű törekvést testesítette meg.

Minden bölcseletnek és vallásnak, amely Európában megjelent, megtalálható az ellendarabja India hosszú történetében. Ehhez járul az is, hogy ennek az országnak a szellemi iskolázás tekintetében volt egy titkos rendszere, amelyet az erdőkben ván­dorló és sziklaszakadékok között élő jógi-k tápláltak. Ezeknek a remetéknek feje Patanjali volt, aki az első könyvet írta a joga-módszerekről. Egyesek benne tisztelik a rendszer megalapítóját - ez a nézet azonban kétségtelenül helytelen. A jóga lényegé­ben az emberi szellem megtérése a maga isteni Énjébe. Nem mesterséges rendszer tehát, hanem természetes valóság, amelyet más emberek is akaratlanul felfedeztek.

Más országokban, mint például a történelem előtti Egyiptomban, bizonyára Patanjali előtt is akadtak olyanok, akik ezt a belső megtérést gyakorolták. Könyvét sohasem szánta nyilvános közreadásra, csak kiválasztott tanítványok adták elő és magyarázták élőszóval - senki más nem férkőzhetett hozzá.

Amit ily módon a magányban tanítottak, nem különbözött teljesen attól, amit egyes görög bölcsészek a nyilvánosság előtt adtak elő - mert a világ szellemének ugyanaz a mély réteg alkotja alapját kel ettől-nyugatig és ugyanazt az ősi utat tanítja: Ember, ismerd meg önmagadat! Sokrates például a legmélyebb elmélkedés módsze­reit használta, ugyanazokat, amelyeket Patanjalinak a közvetlen elmélyülésről szóló tanítása fejt ki világosan. Mindkettő a transz-állapotban csúcsosodik ki, amelyet Sokrates saját testén demonstrált, amikor időnként látható transzba merült.

Egyszer barátjával, Aristodemusszal egy lakomára igyekezett. Sokrates hirtelen támadt mély szórakozottságában lelkileg teljesen önmagába merülve hátramaradt, és Aristodemus nélküle érkezett meg. Szolgát szalajtottak a bölcs keresésére, aki azon­ban visszatért és jelentette, hogy Sokrates az egyik ház kapubejárata alatt áll és ha megszólítják, nem felel. „Hagyjátok békén - mondta Aristodemus. - Szokásai közé tartozik, hogy időnként visszavonuljon és ott maradjon, ahol éppen véletlenül van." Sokrates később utánajött. Egy másik esettel kapcsolatban Alcibiades megemlíti, hogy Sokratest egy hadjárat alkalmával az egyik katona ugyanazon a helyen találta, ahol már kora hajnal óta mély elmélkedésbe merülve állott. Dél felé figyelmesek let­tek rá és a sokaság csodálattal nézte, hogy a nap már lemegy, de Sokrates még mindig ugyanabban a transz-állapotban van. Így állt egész éjszakán keresztül. Hajnalhasa­dáskor aztán imát mondott a Nap felé és visszatért foglalatosságához. Pontosan ugyanaz az állapot ez, mint a hinduk „Nirvikalpa Samadhi"-ja.

A hinduk, akik Patanjali módszerét szakadatlan hagyományok révén már a Sokrates előtti idők óta gyakorolják, ugyanezt tapasztalták. A szerző különböző pél­dáit látta hasonló transz-állapotoknak a ma é\ő jógi-k között. Bármilyen érdekesek is azonban ezek a primitív elgondolások és eljárások a mai olvasó számára, való igaz, hogy azok csak saját régebbi koruknak felelnek meg, nem pedig a mi korunknak; csak egyszerű környezetükhöz illenek, nem pedig a modern ember bonyolult hátteré­hez. Valóban szükséges tehát revíziójuk és a mai tudományhoz való alkalmazásuk. Bár az őskor bölcseit a legnagyobb tiszteletben tartjuk és Indiának, az átfogó vallá­sok, nagyszerű bölcseleti tanítások és jelentős jóga-rendszerek anyaföldjének a leg-alázatosabb hódolattal tartozunk, mi európaiak mégis kénytelenek vagyunk meggon­dolni, hogy a szellemi megközelítésnek ezek a régi formái életkörülményeink és szükségleteink között nehezen alkalmazhatók. Akár akarjuk, akár nem, az őskortól és annak a mai Keleten élő örököseitől csak azt a táplálékot vagyunk kénytelenek át­venni, amely számunkra megemészthető. Ezt a látszólag olyan távoleső tudományt gyakorlati hasznot hajtó cikké kell változtatnunk. A bölcsesség pedig nem lesz ki­sebb, ha a XX. század felfrissíti.

A feladat nem könnyű. Ellenkezőleg, nagy nehézségekkel jár, és a szerző nem is tartaná magát hivatottnak rá, ha ma is élő keleti adeptusok és bölcsek nem ígérték volna meg neki közvetlen irányításukat és segítő tanácsukat. Néhányan közülük át­látták annak szükségességét, hogy ezt a tiszteletreméltó tudást modern nyelven fejez­zék ki és követelményeit a XX. század tudatához alkalmazzák anélkül, hogy egyetlen jottáját feladnák azoknak az alapvető feltételeknek, amelyek örök időkre jellemzői minden valódi szellemi önfegyelemnek. Ez nem lekicsinylése sem az őskornak, sem a Keletnek. Ellenkezőleg: amit mi kiterjedésben nyertünk, az mélységben az övék és kérdés, hogy a két dimenzió közül melyik a kívánatosabb. Nem szükséges azzal a puszta ténnyel hivalkodnunk, hogy a nyugati féltekén és a huszadik században élünk. Míg a primitívek az emberi élet forrásaihoz hatoltak, a modernek kutatásaikat az egész földgolyóra, az életnek erre a színterére terjesztették ki. Míg atyáink a korai középkorban azt állították, hogy az igazi tudás belülről jön, mi kijelentjük, hogy kí­vülről kell jönnie. Az élet könyörtelen folyamatát azonban abban a környezetben kell folytatnunk, amelyben tartózkodunk. Kíséreljük meg tehát a következőkben -amennyire csak képesek vagyunk rá - egybeolvasztani a legjobbat, amit a Kelet és Nyugat, a régi és az új idő számunkra adhat.

A szerző a különböző jóga-rendszerek és gnosztikus bölcseletek hosszas tanul­mányozása után ezeknek legértékesebb elemeit leszűrte és ebben a könyvben foglalta össze. Az olvasótól azonban nem lehet elvárni, hogy ismeretlen indiai, vagy más ne­hezen érthető kifej ezési módokkal megbarátkozzék. A legjobb keleti módszerek magva tehát, olyan nyelven található itt, amely a napnyugati szellem számára is ismeretes és érthető.

***********

A régebbi időkben a haladottabb szellemi módszerek általában csak azokat kö­telezték, akik a világról és kísértéseiről lemondva kolostorokba húzódtak vissza, vagy a sivatagba, a dzsungelbe vagy hegyi barlangokba menekültek. Az ilyen menekülés a modern emberek többsége számára nemcsak keresztülvihetetlen, hanem - mint azt nyugodtan állíthatjuk - nem is ajánlatos. Mégis sokunkat nem kevésbé nyugtalaníta­nak a szellem sürgető követelményei, mint ezeket a régi népeket. A magasabbrendű élethez vezető utat a világban és a világon keresztül, nem pedig rajta kívül kell megtalálnunk.

Amikor a szerző ilyen meggyőződésen alapuló eljárást készített elő, tudatában volt, hogy az nem lehet tökéletes. Meg volt győződve azonban, hogy a normális emberek többsége számára - akik nem az ember számára elérhető célok végsőjét, az abszolút igazságot keresik, hanem megelégszenek azzal, ha bölcs, nyugodt és szabá­lyozott életet élhetnek - teljesen elegendő az itt adott eljárás. A tőlük megkövetelt fegyelem nem olyan magas fokú, hogy hasztalan erőfeszítések után elveszíthetnék kedvüket, sem olyan nehéz, hogy türelmetlenül elfordulnának tőle. Olyasvalami, ami teljességgel lehetőségeik területén belül fekszik. Mégis meglehet, hogy akadnak olyan emberek, akiket a túlzott vágyak varázsa, a zabolátlan szenvedélyek forró gő-zölgése és a szűnni nem akaró tevékenység sodra túlságosan elfoglal, annyira, hogy ezt az egészet mint zavaros és jelentéktelen dolgot lekicsinylik. Tegyék! De amint az élet - ha titkon is - végül győzedelmeskedik a halálon, éppúgy fog a szellemi élet és minden, ami fejlődéséhez és gazdagodásához hozzájárul, végső eredményben - de nyíltan - a jelenlegi lélektelen anyagelvűségen diadalmaskodni.

Az emberiség legmélyebb kérdéseire végül az a felelet, hogy bizonyos erőfe­szítést és bizonyos szellemi és személyes eljárást várnak el tőle. Egy belső folyamat útján - amely úgy hat, mint a fúró - lassan és állandóan mélyed bele lényének alapjá­ba, míg végül a valódi isteni Én sziklájára bukkan, amely látszólag mélyen fekszik a felület alatt. Ebben az eljárásban van valami az ima természetéből, valami abból az egyetlen vonalon hosszasabban keresztülvitt szellemi erőfeszítésből, amelyet általá­ban elmélyedésnek, ezeken az oldalakon „szellemi csöndnek" és „koncentrációnak" is nevezünk. Ezzel egyidejűleg - legel őr ehaladottabb szakaszában - különösképpen megszűnik minden erőfeszítés. Ilyen gyakorlat útján, ha kitartóan és bizakodva csi­nálják, az ember végül felfedezi saját halhatatlan szellemét még akkor, amikor a ha­landó testben tartózkodik. Különböző országokból származó tanúk szakadatlan sora, a történelem előtti időktől kezdve a legmagasabb civilizáció mai koráig igazolja en­nek valóságát.

****

Igyekeznünk kell, hogy megvilágítsuk ezt a rendkívül kényes kérdést. A szelle­mi önuralmat tényleg nem lehet egy sor határozott szabály és elv határain belül meg­valósítani, mint egynémely más művészetet. Az előírt gyakorlatok nagyon is töréke­nyek és bizonytalanok ahhoz, hogy lélektelen, nyomtatott lapokon taníthatók lenné­nek. A régi, bevált módon: személyi adottságokkal rendelkező tanítótól kellene megtanulni őket. Ilyen tanítót azonban nehéz lenne találni az elmélyedést kevésre becsülő korunkban. A legtöbb jelölt már a kezdetnél csődöt mond, ha a szerencse kedvezése egy időre látókörükbe is hoz ilyen mestert. Ennek oka az, hogy még nem tudják megállani azokat a hallgatag próbákat, amelyeknek azok a törvények, amelyek hatása alatt dolgozik, alávetik őket - vagyis nem érettek ösztönös adottságaik, szellemi érettségük, buzgóságuk és a hűség próbáira. Nagyon is lehetséges azonban az elmélyülés kezdeti okait és közbenső fokozatait tanító segítsége nélkül is elsajátítani és uralmunk alá hajtani és ezt a tanítást már könnyen írásban is lehet adni. Ennek a könyvnek célja éppen az, hogy ennek a művészetnek egyszerű, pártatlan és gyakorlati magyarázatát adja, bár lehetetlen néhány oldalra összeszorítani mindent, amit a sok­esztendős kutatás erről a minden tárgyak legfontosabbjáról felfedezett.

Számos útja van annak, miképpen lássunk hozzá ezekhez a gyakorlatokhoz; mindegyik útnak megvannak a maga követői és egyik ezt, a másik azt az embert jut­tatja gyorsabban sikerhez. A végső cél szempontjából egyik módszer ugyanolyan jó lehet, mint a másik, feltéve, hogy személyes adottságainknak, kedélyállapotunknak és hajlamainknak megfelel. Rendszerint azonban tovább sodródik az ember anélkül, hogy tisztán látná, milyen mélységek rejlenek lényének felülete alatt, hasonlóan az úszó jéghegyhez, amelynek legnagyobb része a víz alatt rejtőzik. William James pro­fesszor, a Harvard-egyetem ismert pszichológusa a „tudatalatti"-nak felfedezését a legnagyobbnak tartotta mindazok között, melyeket az ember valaha is tett. Mert ez a felfedezés azt jelenti, hogy annak, ami értelmünkben végbemegy, csak egészen kis részében vagyunk tudatában. Agytevékenységünk kilencven százaléka tökéletesen tudatunk nélkül, a tudat alatt zajlik le. Az elmélyülés valamennyi módszere tehát egy határozott elven alapul, azon, hogy a tudatos gondolkodást néhány lelki, szellemi és érzelmi műfogással kikapcsoljuk, hogy azután a tudat mélyebb rétegeibe ereszked­hessünk.

Az emberek végtelen különbözősége folytán ennek az eljárásnak nincs minden­ki számára egységes módszere. A bölcs ember tehát nem fog az „út"-on vitatkozni. Mindenkinek tökéletes szabadságot ad, hogy azt az utat válassza, amely neki a leg­megfelelőbb - mert pontosan tudja, hogy a végső tökéletességnek mindenki számára ugyanannak kell lennie. Csak egy magasabb hatalom van a világegyetemben, és aki azzal ma kerül érintkezésbe, ugyanolyannak fogja találni, amilyen kétezer esztendő­vel ezelőtt volt és amilyen a következő kétezer esztendő múlva lesz. Az isteni lényeg nem változik - csak az embernek Istenre vonatkozó elgondolásai módosulnak.

Az elmélyülésnek a nyugati népek között legismertebb formája: a vallási misz­ticizmus. A kereszténység nagy szentjei, mint Augustinus, Justinus, Keresztelő János, Teréz, Kempis Tamás beszámoltak misztikus élményeikről, arról, hogy miképpen emelkedtek a vallási extázis és belső szemlélet csodálatos magasságaiba azzal, hogy fennkölt vezérük, Jézus Krisztus szellemi képét, életét és tanítását újra meg újra ma­guk elé idézték, miközben gyakran szigorú aszkézisnek vetették alá magukat és az önmegtartóztatást gyakorolták. Felesleges hangsúlyoznom, hogy ennek a formának hatásos volta részben az illető vallásos érzületének mélységétől, részben attól a ben­sőséges odaadástól függ, amely az ilyen néma imádat során felbuzog.

Az ember Istennek, vagy testet öltött küldötteinek bensőséges imádata révén és megtisztult érzületének segítségével a vallási tapasztalatnak valóban ugyanabba a magasságába emelkedhetik, amelyben aztán ő is érzi, hogy egyénisége a lélek távo­labbi létébe olvad bele. Ebben az okos, mindent átkutató és meglehetősen kétkedő korban azonban sok ember akad, akit az ilyen út nem vonz. Semmiféle vallásos sze­mélyiség nem kelt már mély tiszteletet vagy örvendező bámulatot bennük, bár őszinte becsülésüket meg tudja nyerni. A vallás és törvényei elvesztették meggyőző erejüket és az ilyen emberek gyakran valami félig kritikus, félig közömbös légkörben élnek. Legjobban az értelmet tisztelik, míg a tudomány hideg szobra megkülönböztetett helyet foglal el szentélyükben. Nem szabad ócsárolni őket. A vallási dogmáknak és üres formáknak értékelése oda vezetett, hogy az igazságból szofizma keletkezett. És ez a teológiai tanok akrobatáit az emberiség uraivá tette. Ki cserélne fel egy valóságos helyet a tőzsdén egy kétessel az égben? A kétel­kedés korában élünk és ezt nyugodtan elismerhetjük. Akit a kételkedés fagyos leve­gője megremegtet, az a valóságban félig megmaradt meggyőződéseiért remeg, örö­költ dogmáinak rozzant építményéért és egy olyan hit kényelmes nyugalmáért, amelyet az ember tisztelhet anélkül, hogy követné. Jobb tehát, ha az ember nem válik túlságosan sötéten látóvá korunk kétkedő hajlama miatt, hanem inkább köszönetet mond érte az égnek, mert így talán közelebb kerülhetünk a dolgok igazságához. Ezzel nem azt mondjuk, hogy a vallásoknak nincs valóságos értékük. Ha az egész világ valamennyi egyházának kapuját bezárnánk, minden mosét, minden templomot és minden zsinagógát lerombolnánk, minden dogma eredetét kétségbe vonnánk, ha elő­kotornánk minden vallás történetének legszégyenletesebb fejezeteit és megcáfolha­tatlan érveléssel bebizonyítanánk, hogy Mózes, Jézus, Mohamed, Krisna és Buddha sohasem éltek, még mindig maradna az emberi lélekben valami éhség, amely csak akkor csillapulna, ha a régi vallásokat visszaállítanák, vagy újra megfogalmaznák.

Miért?

Mert az ember nem veszítette el és nem veszíthette el az abszolútból való ere­detét.

Többé már nem tudatosan tapasztalja. De a vallások emlékeztetik erre a veszte­ségére. És ezt a hatalmas élményt ismét át kell élnie.

De nincs-e út, amelyen ezek a kétkedők eljuthatnának az elmélyülés ígérte titokzatos igazsághoz és békéhez?

Bizonyára van.

A nyugat népei elemző szelleműek. Ez a feltűnő jellegzetesség késztette a szer­zőt arra a következtetésre, hogy manapság csakis az elemző út lehet a számunkra megfelelő. Mindent elemzünk, ami kémiai anyagokból van összetéve. Ideje most már, hogy önmagunkat is elemezzük. Ehhez, a modern emberben mélyen gyökerező hajlamhoz idomuló módszernek tehát az ész használatán kell alapulnia.

Van azután még egy járható, minden teológiai sallangtól tökéletesen mentes út, amelyet a szerző azoknak ajánlana, akik minden kultusztól és „izmus"-tól távol akarják tartani magukat. Ez a módszer a befelé néző önvizsgálat útja, amely az elem­zés értelemszerűségét az elmélyülés hatásosságával egyesíti. Ahogyan az ember egy hagyma külső rétegeit lehántja, úgy hántja le ez a módszer az emberi személyiség alkatrészeit, amíg valódi vonásai napfényre nem kerülnek. Ez járható út, amely az ember legbensejéhez vezet és ezért mindenki számára nyitva áll. A szerző maga is gyakorolta és alapelemeit a misztikus Keleten tanulta meg, (ugyanott, ahol most eze­ket a sorokat írja. Keleten az emberek egész sokaságában megvan az elmélyülés ké­pessége. Ezeknek az volt a szerencséjük, hogy már gyermekkorukban kifejlesztették bennük ezt az adottságot. A nyugati vérmérséklet azonban nem szívesen adja fel a tevékenységet az elmélyülés kedvéért. Ezért a szerző kénytelen volt a kapott utasítá­sokon számos javítást, változást és simítást végezni, hogy így a Nyugatnak megfele­lőbb és elfogadhatóbb formában adhassa át.

A megközelítés itt bemutatott módszere lélektani és bölcseleti s egyenesen arra irányul, hogy összhangot teremtsen a modern világ tudományos felfogásával. Az ön­vizsgálat módszere önmagában külön kategóriát alkot. Egyedülálló annyiban, hogy mindenki és minden időben gyakorolhatja. Csaknem minden más eljárásnak van va­lami jellegzetes címkéje, mindegyik megkíván valami tiltó aszkézist vagy a gyakorló részéről mély hitre, vagy széles körre kiterjedő, élethosszig tartó fáradságra, erőfe­szítésekre tart számot. Az önvizsgálat művészete azonban egyszerű, közvetlen, ér­telmes és mentes minden kultusszal vagy vallással való összefüggéstől. A mohame­dán ugyanúgy gyakorolhatja, mint a keresztény és nem kevésbé eredményesen, mint a buddhista; a munkás éppúgy, mint a társaságbeli ember. Ezért az önvizsgálat művé­szete az egyetlen eljárás, amelyet itt ajánlunk. Ez az út nem csupán gondolatbeli el­vonatkoztatás, képzelt eredményekkel - megvalósítható tényeket mutat fel és nem agyrémeket. Az ember megismerkedik a lélekkel, nemcsak beszélni hall róla. Igaz, hogy vannak más, rövidebb eljárások is - azok azonban nem a vezető nélkül dolgozó tanuló számára valók. Azokba csak hivatott tanító avathatja be kevésszámú tanítvá­nyait, akiknek rátermettségét és hűségét az idő már kipróbálta. Az ilyen tanító kegyét rendkívüli odaadással kell megnyernie az illetőnek, mielőtt a beavatást elvárhatná. Akik súlyt helyeznek rá, foglalkozhatnak tehát a szellemi önvizsgálattal, amely éssze­rű megalapozottsága és minden egyoldalúságtól mentes volta miatt az egyetlen, amelyet a szerző több év óta általános használat céljaira kifejtett. Ez nem a miszti­cizmus és a jóga régi, ortodox módszereit utánozza, hanem egyszerűsített és rövidí­tett eljárás, amely éppen a mai időkhöz illik. Korunkban, amely az emberek többségét szakadatlan tevékenységre kényszeríti, a kizárólag elmélyülésnek szentelt élet úgy­szólván lehetetlenség.

A szerző belátja, hogy az átlag-európainak sem ideje, sem türelme nincs a keleti keresők hosszú gyakorlatai számára, de azt is felismeri, hogy valódi értékű gyakor­latok is vannak bennük - épp ezért kivonatolja őket. Kevesen vannak ma, akik az elmélyülést idejüket betöltő főtevékenységükké tehetik; kevesen vannak, akik na­ponta félóránál többet szentelhetnek neki. Az itt ismertetett út az ilyen emberek szá­mára való, nemcsak álmodozók és megszállottak, hanem a gyakorlati üzletemberek, hivatalnokok és gyári munkások, vagy más hivatásrendbeliek és az olyan kolostori lelkületűek számára is, akik készek a világról lemondani.

A szerzőnek ezt az utat, ennek az útnak minden lépését analitikusan kellett vé­giggondolnia, az ember normális hétköznapi állapotától egészen a belső szellemi végeredményig és ezt a mindennapi életbe való fokozatos visszatérésig meg is kellett ismételnie. Igyekezett ezt a könyvet tudományosan megírni, amennyiben benyomásait saját gyakorlatainak minden lépésével kapcsolatban analizálta. Megfigyelte azokat a változásokat, amelyek a „szellemi csend" alatt és a transz-állapotba való belépésnél és kilépésnél benne magában végbementek és tanulmányozta, hogyan folytatható újra a megszokott tevékenység anélkül, hogy az ember ezt a „belső csendet" elveszítené.

Aki ezeket az igazságokat elfogadja és ezekkel a módszerekkel gyakorlatilag is él, szellemét megszabadítja a nyugtalanságtól, békességet ad neki, bensőségesebbé teszi és megerősíti összpontosító erejét. Így felszerelve készen fog állni arra - mint már az előző fejezetben jeleztük - hogy egy magasabb fokú utat járhasson: a végső valóság, a megdönthetetlen igazság útját. Ám legrosszabb esetben is át fogja élni a lélek nagy megújhodását, a fény zuhatagát és élete új tavaszban fog kivirágozni. Emersonról beszélik, hogy azok között a hallgatók között, akik felolvasásait leggyak­rabban látogatták, volt egy egyszerű, műveletlen mosónő is. Amikor ettől megkér­dezték, hogy mennyit értett meg a filozófus magasrendű fejtegetéseiből, ezt felelte: „Bármi legyen is, amit nem értek - egy dolgot mindenesetre mond nekem, mégpedig azt, hogy nem vagyok Istentől elhagyott bűnös és hogy valóban jó asszony lehetek. Megmutatta nekem, hogy még én is érek valamit Isten szemében és nem vagyok megvetendő teremtmény, mint ahogy mondják."

Ha ezek a lapok az illető mai embereket meggyőzhetik arról, hogy ehhez a mo­sónőhöz hasonlóan nem kell pillanatnyi bűnös voltuk tanúival törődniük, és megjó­solhatnák nekik egy isteni állapotba való felemelkedésüket, akkor a szerző boldognak érezné magát.