Félelmeink

Félelmeink

Tartalomjegyzék

Az ember életében, minden mindennel összefügg.

Gyermekből felnőtté válás során hozzuk a mintákat, családból, iskolából, baráti körből, egyéb közösségekből.

Mindezek nem biztos, hogy az utunk során megfelelő muníciót adnak, már csak azért sem, mert tapasztalataink, egyéni identitásunk vagy nem tudta teljesen ezeket elfogadni, vagy hasznosítani. Ilyenkor bizonytalanság, félelem alakulhat ki, mellyen nem tudunk mit kezdeni sem önmagunkban, sem egy családi környezetben. Mai önérvényesítő világunk még fokozottabbá teszi ezt, ami depresszióként jelenik meg életünkben.

Szorongó alattomos félelem érzésben tegyük fel magunknak a kérdés, hogy mitől válunk szorongóvá, és mit kezdjünk a kialakult szorongásainkkal, az alattomosan támadó félelmeinkkel.

Nem rendelkezünk a bölcsek tudásával, de ha egyre jobban megismerjük saját testünk, lelkünk működéséről, annál hatékonyabban vigyázhatunk, óvhatjuk egészségünket.

Könnyebben észlelhetjük a vészjelekre, így nem kell megvárni az összeomlást, miközben hatékonyan tudunk segíteni saját szervezetünknek.

Életünk velejárója a félelem, tarts velünk, mert a félelmek feloldhatók.


Lemaradási pánik

magany_ulo.jpgVan, aki már 15 éves korában életre szólóan szerelmes lesz és az első fiúval/lánnyal összeköti az életét, van aki hosszasan keres. Ha valaki eddig céltudatosan élte az életét, és inkább a tanulással törődött, mint a párkapcsolatok ápolásával, tehát nem párhuzamosan élt, hanem sorban, az előtt most nehezebb feladat áll:
 azt tapasztalja, hogy a számára szóba jöhető fiúk/lányok mintha elfogytak volna, mindenkinek barátja/barátnője van, esetleg már össze is házasodtak, gyerekeik vannak.

    És ekkor jön a pánik: Lemaradtam?

Ez a szó mai világunkban rettenetesen hangzik sokaknak, mert egész életükben a verseny, a mások megelőzése, de legalábbis a “bolyban maradás” volt a céljuk. Nem tehetnek róla, ezt sugallja minden, a szülők elvárásai, az iskolai értékelési rendszer, a munkahelyekért folyó küzdelem.
 

 
   Kedves, "lemaradtak"!

Kérem, gondoljanak bele: miért ez a nagy tülekedés?
Mert mindenki boldog akar lenni.

    És mit "hipnotizáltak" belénk? A boldogság az anyagi jóléttől függ!

Nem igaz! A boldogság attól függ, hogy hányszor érzünk örömet az életben, hogy elégedettek vagyunk-e? Aki mindig a jövőben él, azért "harcol" a jelenben, hogy jobban éljen a jövőben, az nem él!

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ne legyenek céljaink! Legyenek! Csak ne attól függően örüljünk a mai napnak, hogy mi lesz holnap.

    Aki pánikban van, azon meglátszik ez, görcsösen fog akarni olyasmit, amit nem lehet akarattal elérni. Vonzóak csak akkor lehetünk a másik nem számára, ha elégedettek vagyunk önmagunkkal. Mert ez meglátszik rajtunk! Olyan lesz az arckifejezésünk, mintha valami titkunk lenne, és erre a titokra aztán mások is kíváncsiak. Engedjük el ezt a görcsös igyekezetet a megfelelő társ és a saját család iránt, és akkor magától megjön! Az élet olyan kiszámíthatatlan! Hányszor fordult már elő, hogy amikor egy nő lemondott arról, hogy valaha is gyermeke szülessen, akkor került áldott állapotba! Nagyon sokan vannak olyanok, akik amikor elhatározták, hogy már örökbe fogadnak egy babát, akkor fogantak saját gyermeket.

Természetesen nem arra biztatom a 30 év körülieket, hogy ne törődjenek a párválasztással, hanem arra, hogy ne csak ezért járjanak társaságba, ne e körül forogjon állandóan az agyuk, legyenek nyitottak, de ne görcsöljenek.

Hagyni a dolgokat folyni a saját medrükben… hagyni… És a sors majd  utat mutat, hiszen csupa jellel vagyunk körbevéve, tele vagyunk szinkronicitással. Hogy mikor jön el, megbecsülni, amit kell?

 Ha kell, szükséges megnézni magunkat kivülről! Olyan messziről, amilyen messziről még be tudod fogni magad! Emelkedj magad fölé, és nézd meg ezt a lányt, nézd meg az ő életét! Milyennek találod? Milyen ennek a lánynak kívülről az élete, és milyen belül? Ki Ő?

Azt mondják a bölcsek, az úton két fő ellenség van: a türelmetlenség és a félelem. Ők vihetnek a leginkább félre, ők árthatnak a legtöbbet! Érdemes erről elgondolkodni!
 

 


A félelem betegség

 

Az EGÉSZSÉG HIÁNYA maga a betegség

A hiány maga betegség, ami megállni kényszerít. Töprengésre késztet.
A sötétben tapogatózva, tétován kereső kezünk a létezés titkának dobogó szívére tapint.
A szenvedés titkára.
A teljesség hiányának titkára.
De a boldogság és a teljesség titkára is.
-----
Mindannyiunk életében elérkezik a magányosság felismerésének pillanata. Amikor szenvedünk. Legyen bár csendesen sajgó vagy élesen ordító fájdalom a testünkben, vagy akár gondzakatoló kilátástalan jajkiáltás a lelkünkben, tudjuk: a szenvedésünkkel egyedül vagyunk.
Aki szenved - magányos. És aki magányos - szenved.
----
Szenvedéseink okát, okozóját nevezzük rossznak.
Rossz az, aki vagy ami szenvedést okoz.
Ha merünk a rossz titkának mélyére nézni és nem elégszünk meg a külvilágra, a másokra hárítás - megoldást soha nem hozó - felszínes válasz-kísérleteivel, akkor a valóság érinti meg a szívünket.

Szenvedéseink tárgya: a HIÁNY valakinek vagy valaminek a hiánya. Vagy úgy, hogy volt, de most már nincs - akár elvesztettük, akár elvették - vagy úgy, hogy másoknak van, de nekem nincs.
Minden szenvedésünk mögött a hiány, a nincs, a nemlét áll.
Ezért van az, hogy a szenvedésben mindig egyedül vagyunk.
Saját szenvedésünk magányba zártságának tragikumát még mélyebben éljük meg, amikor mi toporgunk a másik szenvedésének partján.
Segítenénk, de nem lehet.
Átvennénk, de tehetetlenek vagyunk: a hiányt, a nincset nem vehetjük át.
Megoszthatatlan.
Átadni, átvenni csak azt lehet, ami van.
A rossz titka az, hogy nincs.
Hisz éppen az a rossz, hogy valaki vagy valami nincs, aki vagy ami - szerintünk - kéne, hogy legyen.

A FÉLELEM

A félelem mélyén az előbb említett "nincs", a "semmi" lappang.
Nemcsak azért, mert a félelmem tárgya valamely, a jövőben bekövetkez(het)ő veszteség, azaz valaki vagy valami hiányozni fog, hanem azért is, mert a félelem maga is a semmi kettőzése.
Hogy ezt teljes mélységében megértsük, gondoljunk bármire, amitől félünk...
Itt van? Most jelen van? Nincs. Nem is lehet.
Életünk időbe ágyazott.
Az idő pedig mint a jelenpillanatok egymásutánja jelenik meg számunkra.
Ebből következik, hogy múltam már nincs - amit megtettem, nem tehetem meg nem tetté, s amit nem tettem meg, nem tehetem megtetté.
A jövőm? Csak a reményeimben él.
Semmi biztosítékom sincs arra, hogy akár csak a következő létpillanatot is megérjem.
Önmagától értetődő, mégis megrendítő a tény: csak a jelen pillanat az, ami VAN.
Nincs több. A múlt már nincs, a jövő még nincs (és talán nem is lesz).
Csak a jelen adott a számomra tenni vagy nem tenni.

A félelem?

Nemcsak a tárgya a hiány, a semmi, hanem a létezési "tere" a jövő is a semmi mezeje.
És mégis kínoz.
Félni annyi, mint tönkretenni a VAN-t!
Döbbenetes, de lételméletileg belátható tény, hogy szenvedéseink, gyötrődéseink, félelmeink mélyén a SEMMIvel nézünk farkasszemet.
A minket gyötrő rém, a – „nincs” , ami tönkre teszi a jelen és a következő pillanatunkat.
Ám hiába az elméleti belátás, a felismerés, amit több nagy irodalmárunk is megfogalmazott:


A "semmi ágán ülő szívünk" "hangtalan vacog"
(József Attila).

Így a félelem gerjesztette hiány, az álvalósága a valóságos jelen megélését teszi lehetetlenné.
A félelem hiányt szül. A félelem betegít.

A félelem betegség.
A betegség = félelem.
----
A félelem lételméleti diagnózisa nem segít.
Hiába tudom, hogy nincs valós tárgya, mégis kínoz, mégis betegít.
A tudás önmagában nem gyógyító erő.
Félelmeinket nem az értelem szülte, látszólagos racionalitásuk a semmi áttetsző álruhája. A kilábolás sem az értelmi felismerés, belátás.
A félelem által EGÉSZségem károsodott, kilábolni az EGÉSZ ember ügye.
 

 

 

 

A vasorrú bábától az iskolafóbiáig

Életünk során számos helyzettől, tárgytól, állattól vagy személytől félünk, szorongunk. Ezen szituációk többségét szerencsére képesek vagyunk valahogyan kezelni. Hogyan alakul mindez a gyermeknél? Mitől fél egy gyerek? Hogyan próbál ettől az érzéstől megszabadulni? És mit tehet a szülő, a nevelő e félelmek kezelésének érdekében?
A gyermekkori félelmeknek alapvetően két típusát
lehet elkülöníteni: a konkrét, ill. a szimbolikus félelmet.

Az élet első éveiben a konkrét félelmek jellemzőek. Az első ilyen félelmek 6 hónapos kor körül jelentkeznek, s a 3. életévig számuk egyre nő. Minél intelligensebb a gyermek, annál több reális konkrét félelemmel rendelkezik. Ilyen lehet a forró kályhától, a harapós kutyától való félelem. De ezt szemlélteti a 2,5 éves Dani esete is, aki egy gyermekdalokkal teli CD lemezt kapott ajándékba karácsonyra. A dalok nagyon tetszettek neki, még táncolt is rájuk. De az egyik ének a farkasról szólt, s annak kegyetlenségét, gonoszságát énekelte meg. Ennél a számnál Dani sírt és kérte szüleit, hogy kapcsolják ki a lejátszót.

A konkrét félelmek csoportjába tartozik a testi fájdalmaktól való félelem. Ezek gyakran elkerülhetetlenek, pl.: egy betegség elszenvedésénél. A gyermek ezekre ún. elemi védekezési mechanizmusokkal reagál: elfut, sír, reszket, próbál valahogyan segítséget kérni. Ilyen esetekben nincs más tennivaló, mint hogy a gyermeket simogatással, öleléssel megnyugtassuk. Ezenkívül biztosítanunk kell arról, hogy megvédjük őt a veszélyhelyzetben. Majd később, a gyermek életkorának és intelligenciájának megfelelően el kell magyarázni a történteket.

A szeparációs (elválástól való) félelem is az élet első hónapjaiban jellemző. Akkor jelenik meg, amikor az anya magára hagyja a gyermeket egy időre (akinek semmilyen más kielégítetlen szükséglete nincs) és az elkezd sírni. Mindez az ún. függőségi motívum kialakulása miatt történik. Ez azt jelenti, hogy a gyermek úgy érzi, anyja távollétében a világ bizonytalan, kiszámíthatatlan. Ennek megoldása a gyermek részéről kb. 1 éves kor körül kezdődik, amikor anyja távollétében utánozza a szülőt, s ezzel próbálja pótolni annak hiányát. Ez lesz az alapja a szülővel való azonosulásnak, sőt az én azonosságtudatának is.

Van egy érdekes és életkorhoz nem kötött fajtája a konkrét félelmeknek. Ezekben az esetekben a gyerek felelőst, bűnbakot keres arra, hogy ki miatt kell neki félnie. Ennek kapcsán alakul ki legtöbbször a féltékenység. Például amikor a tesvérféltékenység esetén a gyermek attól fél, hogy elveszti a szeretett szülőt. Ennek megoldása a szeretet és a foglalkozás arányos megosztása.

A szimbólumoktól való félelem 3 éves kor táján figyelhető meg először. (Korábban azért nem, mert a gyermeknek nincsenek igazi emlékképei.) Ebben az időszakban a gyermek a mesék, saját fantáziája és szülei ijesztgetésének hatására képzeletbeli dolgoktól is fél (pl.: a vasorrú bábától, az ördögtől). A gyermeknek van egy természetes szimbólumteremtő képessége is. Ennek segítségével például a fantáziájában tovább élő mesealakokat kivetíti a környezet különböző tárgyaira, személyeire. Ez tapasztalható például akkor, amikor az agresszív apától rettegő gyermek félelmét egy olyan élőlényre vetíti ki, amire jellemző ez a tulajdonság.

A sötétség keltette félelem a 3. életévtől a 9., 10. évig szinte minden gyermeknél megjelenik (de többnyire csak akkor, ha nem ő maga idézte elő a sötétséget). Ilyenkor szeparációs félelem alakul ki, s a sötétség a szülőtől való elszakadás szimbólumává válik. Ehhez a szituációhoz hozzájárulhat még a konkrét fizikai fájdalom fenyegető veszélye is (a sötétben könnyen nekimehet valaminek a gyerek és megütheti magát). De hozzákapcsolódhatnak ehhez még a gyermek képzeletében megelevenedő mesealakok, szituációk is, melyek már önmagukban is félelmet keltenek. Ezekben az esetekben a szülőnek semmiképpen sem szabad kigúnyolni vagy a sötétben tartózkodásra kényszeríteni a gyermeket. Inkább meg kell nyugtatnia és biztosítani arról, hogy a szülő a közelben van, és bármikor segíteni tud neki.

A haláltól való félelem 7-8 éves korban fogalmazódik meg igazán. Addig a gyerekek a halált valamiféle utazásként szemlélik. Ha e korai években mégis közvetlen kapcsolatba kerülnek vele (pl.: a szülő révén), akkor a halál rendszerint szeparációs félelemben tükröződik. 7-8 éves kor táján a gyermek egyre többet foglalkozik a halállal. Elkezd képzelődni saját és mások haláláról és ekkor ezt már szimbolizált szeparációs félelemként éli át A létezés krízisének is hívják ezt az időszakot, mert a gyermeket az elszakadáson túl az is kínozza, hogy konfliktusai megoldatlanok, bűnei feloldatlanok maradnak, s a halál tehetetlenséget jelent számára.

Az iskolától való félelem 6, 7 éves korban természetes jelenség. Számos tényező játszik benne szerepet: a szülőtől való elszakadás, önállósodás; az új helyzet, az új elvárások. Ezeket azonban a gyermek néhány hónap elteltével megszokja, alkalmazkodik az új feltételekhez és félelme enyhül. De ha ez fokozódik és rettegésbe megy át, szimbolikus félelemről, iskolafóbiáról beszélhetünk. Ennek hátterében gyakran a rendkívül szoros anya-gyermek kapcsolat áll, melyben főleg az anya kötődik túlzottan gyermekéhez. Az anya ilyenkor félti gyermekét az új környezettől, s a tanárnőben esetleg riválist lát. Az iskolafóbiának számos káros hatása lehet. Például a félénk, szorongó gyermek nehezen lép kapcsolatba környezetével, a felnőttekkel és gyermektársaival nem tud beszédbe elegyedni.

(Kovács Noémi: "Nem félünk a farkastól...", avagy: gyermekeink félelmeiről c. írása alapján Család, Gyermek, Ifjúság, 1999./5. VII. évfolyam)

Vasvári Sarolta

 

 

Az ezerarcú gyermekkori félelem

 
 

Jelen cikk a gyermek- és a serdülőkori félelem különböző formáival és fejlődésével foglalkozik, ezenkívül megemlítem azokat a tényezőket is, amelyek a félelem kialakulásában szerepet játszhatnak. Végül a félelem legyőzésének lehetőségeit mutatom be.

 
 

Nézzük tehát, hogy hogyan is csoportosíthatjuk a gyermekkori félelmeket!

 

Vannak veleszületett félelmek. Ezek a születést követően azonnal jelentkezhetnek, létrejöttükhöz nincs szükség előzetes tapasztalásra, azaz kognitív elaborációra és az eseménnyel egy időben azonnal fellépnek. Ilyenek a hangos zajokra, fájdalomra, hirtelen zuhanásra, váratlan mozgásra jelentkező félelmek.

 

Köztudott, hogy gyermekkorban a félelmek fejlődésen mennek át. Bizonyos félelmek megjelennek, majd elmúlnak és a helyükbe újabbak lépnek. Ezeket korspecifikus, azaz az adott életkorra jellemző félelmeknek nevezzük. Ezeknek a jelenléte csecsemő-, kisgyermek- vagy serdülőkorban azonban nem zárja ki, hogy ezekben az életkorokban ne fordulna elő félelmi zavar. Jó tudnunk azt is, hogy egy korspecifikus félelem lehet túlzott, és ezáltal a gyermek egészséges életvitelét gátolhatja.

 

Emellett vannak olyan félelmek is, amelyek bizonyos életkorban még normálisnak mondhatók, de egy bizonyos életkoron túl már nem tartoznak a normális fejlődéshez (pl. egy 10 éves fiú túlzott aggódása a család gazdasági helyzete miatt), szintén a félelmi zavarok korai megnyilvánulásának tekinthetők.

 Mitől fél hát a gyermek?

 

Kezdetben, pólyáskorban tehát a bizonytalan testhelyzettől, a zuhanástól és az erős hangoktól fél. Ugyanaz az élmény, amely eleinte félelmet váltott ki, később örömet is okozhat a gyermeknek. Erre példa, hogy a csecsemő eredetilag fél a zuhanástól, de később, ha apja dobálja a levegőbe, visongva kéri, hogy: "még, még!"

 

Féléves kor környékén jelentkezik az idegentől való félelem - ez az első életévben a legfontosabb félelem -, ami együtt jár az új felfedezésével járó kíváncsisággal. Az ismerős és az idegen megkülönböztetése már előzetes tapasztalást, azaz kognitív elaborációt igényel.

 

A korai tipegő korban lép fel az állatoktól való félelem, ugyanis az állatok hirtelen zajokat okozhatnak vagy váratlan mozdulatokat végezhetnek. Még a csendes állatoktól is félhet a gyermek, mert ismeretlenek lehetnek.

 

Óvodáskorban a veleszületett félelmek szerepe fokozatosan csökken, de megmarad a fájdalomtól való félelem. Az emlékezet fejlődésével a félelmek elveszítik helyzeti, azaz szituációfüggőségüket és a szocializáció előrehaladásával párhuzamosan megjelenik a szülői intelmek hatására kialakuló, azaz az anticipált félelem. A gyermek tehát félni kezd az esetleges bekövetkező fájdalomtól, pl. az orvosi beavatkozásoktól, a balesetektől, sérülésektől, tűztől.

 

A kisóvodás korra jellemző még a képzeletbeli állatoktól való félelem és a rossz álmok fellépése is, amelyeket egyes kutatók potenciális fájdalom lehetőségeknek tekintenek és véleményük szerint ezért váltanak ki a gyermekben sejtetett, azaz anticipált félelmet.

 

Az óvodáskor végére megjelenik a rablóktól és a gyermekrablóktól való félelem, amelyek szintén fájdalom vagy elszakadás, azaz szeparációokozó hatásuk révén válthatnak ki félelmet. Az állatoktól való félelem továbbra is megfigyelhető, valószínűleg a felnőttek óvó hozzáállása miatt. Erre az életkorra jellemző még az első szociális félelmek megjelenése is. Ide tartozik pl. a hibázástól vagy a nevetségességtől való félelem. Ebben nagy szerepe van annak is, hogy hogyan reagál a környezet, hogy hogyan fogadják a gyermek teljesítményeit.

 

Az iskoláskorra a gyermek félelmei a realitás felé fordulnak. A közlekedési balesettől, testi sérülésektől, tűztől való félelem gyakoribb, míg az elképzelt lényektől ritkábban fél a gyermek. A régi, tehát a születés után jelentkező félelmek - mint amilyen a zuhanástól való félelem - csökkennek, bár a zajoktól való félelem tartósan fennállhat. A szociális félelmek közül elsősorban a kortársak el nem fogadásától való félelem említendő. Ezenkívül az iskolai követelményeknek való meg nem feleléstől és a "fontos felnőttek" - tanárok, szülők - rosszallásától tartanak a gyerekek.

 

Bár említettem, hogy iskoláskorra a félelmek a realitás felé fordulnak, de ez nem teljes. Előfordulhat, hogy a vadállatoktól való félelem csökkenhet, de apró ártalmatlan állatoktól való túlzott félelmek a felnőttkorig, sőt, azon túl is fennmaradhatnak. A sötéttől való félelem jelentősen csökken. Ugyanakkor a tömegkommunikáció által közvetített számtalan irreális szörnytől és az űrlényektől való félelem, rettegés ebben az életkorban jelentősen megemelkedik.

 

Serdülőkorban az életkornak megfelelő félelmekkel találkozunk. Kiteljesednek a szociális félelmek, amelyek közül lényeges a kortársak elutasításától és az iskolai teljesítménnyel kapcsolatos félelmek. A serdülő lányokra jellemző még az iskolai sikerektől való félelem is, ugyanis általában úgy vélik, hogy szexuálisan nem lesznek elég vonzók, ha okosabbak, mint a fiúk. Ezenkívül megjelennek a nemi szereppel kapcsolatos félelmek is, és egyre inkább előtérbe kerül a háborútól való félelem. A serdülőkort jellemzi még a haláltól vagy a szeretett személy elvesztésétől való félelmek egyre gyakoribbá válása is. Egyes irracionális félelmek, mint pl. a vihartól, erős zajtól, egértől való félelem is tartósan fennállhat, de újabbak is jelentkezhetnek, mint amilyen a temetőtől vagy a mély víztől való félelem.

 

Mindezeken túl soha ne feledjük, hogy fél a gyerek a fenyegetéstől és az ijesztgetéstől is, amit kezdetben az erős hang, később minden más fenyegetés jelent a számára. Jó ha tudjuk, hogy a gyermek 7-8 éves koráig elhiszi, amit mondanak neki. Ebből következik, hogy rendkívül ijesztő lehet, ha azt mondjuk gyermekünknek például, hogy: "Nem szeretlek!", "Ha nem fogadsz szót, akkor elvisz a zsákos ember!", "Ha nem hagyod azonnal abba, akkor itt hagylak egyedül!", "Ha nem eszel, akkor olyan sovány maradsz, hogy elfúj a szél!" stb.

 

A fentieket összegezve tehát megállapítható, hogy a félelmek az élet folyamán különböző formában jelentkezhetnek, amelyek között összekötőkapocs lehet a bizonytalanság és a fenyegetés.

 


Hogyan küzdjünk a gyermekkori félelmek ellen?

 
 

 

Miért olyan gyakori gyermekkorban a félelem? Életének első éveiben, mikor a gyermek lelkivilága még kialakulófélben van, a félelem a lelki fejlődés hasznos eleme is lehet, hiszen tudatosít bizonyos veszélyeket, és védekezésre készteti a gyermeket.
Ugyanakkor előfordul, hogy a gyermek olyan bonyolult érzelmekkel találja magát szemben, melyekkel nem tud mit kezdeni. Dühös a szüleire, féltékeny az újonnan született kistestvérre. Mindez legbelül erőszakos cselekvésre készteti, ettől megijed és lelkifurdalást érez. Védekezésképpen a külvilágban található elemekre vetíti ki a saját bensőjében lakozó „szörnyeket”: egy-egy állatra, emberre vagy helyzetre.

6 éves kora körül kezdi megismerni és elfogadni a félelmet, sőt még a vele való játék is csábító számára. Gyakran látjuk, hogy a kicsik játékból megijesztik egymást. Néha persze túlzásba esnek: az ártatlan játék némelyik gyereknél komoly szorongás alapjául szolgálhat.

Mitől félnek a gyerekek?

Minden életkornak megvan a maga félelme. A születés pillanatától egészen 12 éves korig a gyermek - sajátos fejlődési szakaszainak megfelelően - különböző félelmeket él át. Az egyes életkorokra jellemző leggyakoribb félelmek a következők:

A születése pillanatától: a baba rémülten felsír, ha éles vagy hirtelen zaj támad körülötte.
7 hónapos kortól: a kicsi tökéletesen felismeri azokat, akikkel naponta találkozik, de megijed, ha idegent lát.
1 éves korban: szülei távozását minden alkalommal úgy éli meg, mintha végleg magára hagynák.
2 évesen: a sötétség egyszerre nagyon félelmetessé válik. Ez az a kor, mikor a gyerekek sokszor úgy hajlandók csak elaludni, ha a szobában égve hagyunk egy lámpát, vagy az ajtónyíláson keresztül beszűrődik a fény.
3 éves kortól: retteg azoktól, akik álarcot vagy jelmezt viselnek.
Az 5 éves: a legkisebb bibitől is megrémül, csakúgy, mint a vértől, a csípésektől vagy az oltástól és az injekciótól.
6 éves korban: sokat foglalkoztatják a boszorkányok, a kísértetek, a természetfeletti lények; este miattuk fél a lefekvéstől.
7-8 éves kor körül: a televízióban látott képek vagy első olvasmányai mély nyomot hagynak a lelkében. Ilyenkor gyakori, hogy erősen szorong, ha egyedül kell maradnia.
8-12 éves kor között: a gyermek tudatosabban szemléli a mindennapi valós világot. Ebben a korban a jövőtől fél, attól, ami bekövetkezhet: a haláltól, a természeti csapásoktól, a balesetektől.

Mit tegyen a szülő, ha fél a gyermek?

Hogy múló, mindennapi félelemről vagy szorongássá fajuló, komolyabb problémáról van-e szó, ez sok esetben éppen a szülőn múlik: azon, ahogy a gyermek félelmét kezeli:

Vegyük komolyan a gyermek félelmeit, különben még inkább elbátortalanodik, és magában, csendben szenved. Igyekezzünk megérteni a félelem valódi okát. Néha egyetlen szó vagy mondat is a kezünkbe adhatja a probléma kulcsát.
Ne kényszerítsük semmire. Ha előírjuk neki, hogy simogasson meg egy kutyát vagy hogy ugorjon be a vízbe, helyette döntünk. Ez azt a veszélyt rejti magában, hogy a gyermek talán soha nem lesz képes a saját erejéből leküzdeni a félelmet.
Idézzük fel saját gyermekkori félelmeinket. Ha megérti, hogy más is kerülhet hozzá hasonló helyzetbe, könnyebben megnyugszik és megbirkózik a problémával.
Biztassuk! Ha azt látjuk, hogy igyekszik leküzdeni a félelmét, feltétlenül dicsérjük meg.
Tanítsuk, magyarázzuk el, milyen a valós világ.
Válaszoljunk a kérdéseire, olvassunk neki minél többet arról, amitől esetleg fél (kutya, bogarak…). Beszélgessünk vele minél gyakrabban, magyarázzuk el, hogy mi az, ami valóban létezik, és mi az, ami csak mese.
Ne „óvjuk még a széltől is”! A túlzott féltés nem segít abban, hogy több bátorságot öntsünk a gyermekbe. Azzal, hogy nem visszük le a játszótérre, mert fél a csúszdától, vagy hogy széles ívben elkerülünk minden kutyát, csak a szőnyeg alá söpörjük a problémát.
Hasonlóképpen nem visz közelebb a célhoz az sem, ha helyette félünk. A gyakori szülői figyelmeztetés, mint például „Vigyázz, elesel!” vagy „Meg ne üsd magad!”, sok esetben a gyermekkori félelmek legbiztosabb alapját képezi. 
 
 

 


Kovács Rita : a természetes gyermekkori félelmek

Nem igazán illeszkedik a mai kor szelleméhez, ha gyermekünk félelmeit, szorongásait megértéssel fogadjuk, hiszen a félelem akadály azon az úton, ahol követelmény a napról napra változó helyzetekhez való problémamentes alkalmazkodás. Aki természetes megérzéseit követi, és csak késve fogadja el az ismeretlen dolgokat, azon veszi észre magát, hogy fokozatosan háttérbe szorul, lemarad. Ezt persze senki sem szeretné, legkevésbé a szülők kívánják gyermekeiknek.

A félelem természetes!

"Ne légy már olyan gyáva nyúl!"- halljuk, ha például egy négyéves kisgyerek nem ugrik be rögtön a medencébe, vagy: "Anyámasszony katonája vagy!" - hangzik, ha a hároméves kisfiú az első napokban még ragaszkodik ahhoz, hogy édesanyja vele maradjon az óvodában. Pedig ilyenkor a gyerekek teljesen normálisan viselkednek.
NE FELEDJÜK! A félelmek a kisgyermekkor természetes velejárói.


A vérmérséklettől is függ
Temperamentum kérdése is, hogy milyen barátságos egy kicsi, mennyire keresi édesanyja közelségét idegenek jelenlétében vagy ismeretlen helyzetekben. Az élénkebb gyermekek általában nyitottabbak, vállalkozó kedvűbbek, a nyugodtabbak inkább körültekintőek, óvatosak.
Véd: az idegenektől való félelem

Élete első fél évében az újszülött még nem ismeri a félelmet, ha szeretettel veszik körül. Mitől is kellene félnie? "Paradicsom"-ban él, kicsiny, számára áttekinthető világban.

Miközben cseperedik, egyre okosabb lesz. Megfigyeli a világot, s ezt már kritikus szemmel teszi, de még biztos közegben: édesanyja karjaiban. Az első hat hónapban megtanulta, hogy édesanyja az, aki leginkább gondoskodik róla, s ez védőhálót jelent számára. Természetesen nagyon sok függ attól, hogy milyen biztonságos ez a védőháló. Vannak olyan gyerekek, akik gyanakvóvá, visszahúzódóvá válnak, amikor egy idegen megjelenik látómezőjükben, mások már attól elégedettek, hogy érzik édesanyjuk simogató tekintetét, s ezek a gyermekek általában sokkal barátságosabbak az idegenekkel is.

Az anya az, aki befolyásolhatja, hogy gyermeke mennyire válik "félőssé". Ha ő bizalmat sugároz találkozásaikkor, valószínűleg gyermeke sem lesz gyanakvó, bizalmatlan. Egy gyermek elsősorban attól lesz merészebb, ha újra és újra megtapasztalja, hogy életének biztos keretei megbízhatóan a helyükön vannak: "Anya itt van velem, teljesen mindegy, hogy félek, vagy kíváncsi vagyok. Mindig vigyáz és figyel rám!"


Félelem elleni stratégiák
A következő játékok a kicsiket bátrabbá teszik hétköznapi helyzetekben!
- Kilenc hónapos kortól kezdve: "Kukucs, hová tűntem?" A mama vagy a papa rövid ideig egy törülköző mögé bújik. A kisbaba néhány pillanatig érzi a feszültséget, majd elneveti magát, amikor a jól ismert arc újra előbukkan.
- "Hóc-hóc, katona" - Amikor a játék folyamán a szülő egy pillanatra elengedi gyermekét, a kicsi egyszerre éli át a félelmet és az örömet. Ugyanez a hatás érhető el, amikor az apukák a magasba dobják gyermeküket.
- Bátorságpróba kétéves kortól: "Ki jön az én házamba?" A kicsi teljes erejéből fut, és élvezi azt a pillanatot, amikor elkapják, és körbeforgatják.
- Ugyancsak örömet okoz, és bátrabbá tesz: alacsonyabb falakról, lépcsőről leugrani, kisebb dombról lefutni.
Elementáris: az elválástól való félelem

Mindnyájunk lelkében jelen van a szorongás: mi lesz velem, ha hirtelen egyedül maradok a világban? Mégis inkább a gyermekek szenvednek az elválástól való félelemtől, méghozzá kilenc hónapos koruktól kezdve egészen 4 éves korukig. Hogy mit jelent ez, mindenki tudja, aki csak egyszer is szemtanúja volt például reggel az óvodában anya és gyermeke búcsúzkodásának. A gyerek szívet tépően zokog, miközben minden erejével megpróbálja édesanyját visszatartani...

Az elválásokhoz hozzá kell szokniuk a gyermekeknek, de ennek időpontjában nagy eltérések lehetnek. Vannak olyan kisfiúk és kislányok, akik kifejezetten szívesen maradnak egyedül "idegenekkel", másoknál viszont adódhatnak kisebb-nagyobb nehézségek. Ezeket a gyerekeket rendkívül óvatosan kell felkészíteni az új helyzetekre.

A kicsit ismerős környezetben kell megismertetni az idegenekkel, akikkel később egyedül kell maradnia. Egy eredményes "körülszimatolás"-t követően kísérelhető meg a szülő "visszavonulása". Annak megtapasztalása, hogy szülők nélkül is jól érezheti magát a gyermek, fontos mérföldkő a fejlődésében.

Fenyegető: a sötétségtől való félelem

A sötétben elvesztjük tájékozódóképességünket, gyámoltalanokká válunk. Otthon, megszokott környezetünkben nem félünk. De mit történik akkor, ha éjszaka az elhagyatott országúton egyszer csak defektet kapunk? Valljuk be, szorongani kezdünk, akár egy kisgyermek, amikor szülei este leoltják a villanyt. Ekkor egy csapásra szertefoszlik a napközben fáradsággal kialakított biztonságérzet. Kevesebb nehézség adódik akkor, ha a nappalból az éjszakába való átmenet időszakához szeretetteljes rituálék kapcsolódnak. A nap lezárásaként a gyermeket még egyszer biztosítani kell arról, hogy szülei éjszaka is egészen közel vannak hozzá, és megvédik őt mindentől.

JÓ TANÁCS! Vegyük ölbe gyermekünket, becézgessük, simogassuk, olvassunk neki mesét, beszélgessünk vele! Egy kedvenc plüssállat, a "Jó-éjszakát-zene", egy együtt énekelt altató ugyancsak segít az esetleges félelmet elűzni.


Fejlődni általa...
A félelem jelentős mértékben hozzájárul a kicsi személyiségfejlődéséhez. Minden egyes lépés a félelem legyőzéséhez vezető úton egyre önállóbbá teszi a gyermeket, és tudatosítja benne: "Képes vagyok rá!"
Mágikus: félelem a szellemektől

Körülbelül hároméves kortól szellemek, boszorkányok, vadállatok népesítik be gyermekeink álomvilágát. A gyermek félelmeit ilyenkor komolyan kell venni! Azok a megjegyzések a szülők részéről, miszerint: "Nincsenek szellemek!", "Ezt csak álmodtad!", vajmi keveset segítenek, számára igenis léteznek ezek az alakok.

De miért is jelennek meg ezek gyermekünk képzeletében?

Az éjszaka szinte kinagyítja a nappal megoldatlan problémáit. Az is lehetséges, hogy a boszorkányok vagy a szellemek közvetlenül a lefekvés előtt megnézett híradó vagy film hatására jelennek meg az álomképekben. A kicsik még nem képesek arra, hogy a hírek tartalmát magukban feldolgozzák, és helyére tegyék. Egy hároméves még nem tudja felmérni, hogy Afrika többórányi repülőútra van tőle, és a Libanonban ledobott bombák az ő házukat nem veszélyeztetik.

Ezzel el is érkeztünk azokhoz a félelmekhez, melyek a gyermek fejlődésére már egyáltalán nincsenek pozitív hatással, és azért keletkeznek, mert korához képest túl sokféle hatás éri.

NE FELEDJÜK! Aki fél, azt nem bátorítja, hogy a felnőttek nyugtatgatják. Aki viszont túlságosan "belevaló", annak se lesz visszatartó erő, ha állandóan óvni próbálják. Attól azonban szinte minden gyerek egyensúlyba kerül, ha érzi szülei bizalmát és támogatását: "Segítünk neked, meg tudod csinálni!"


Kovács Rita 

 


Vagy félsz, vagy hiszel

A  világ életérzését erőteljesen meghatározza a félelem. Különösen a mostani válságban, ahol megjelent a kilátástalansággal járó félelem és emiatt jelentősen megnőtt a depressziós emberek száma, és sokkal többen szednek altatót vagy nyugtatót, mint korábban. Jézus a félelemmel a bibliai hitet állítja szembe.

Ne félj, csak (és kizárólag!) higgy! (Mk 5:36) – mondta Jézus Jáirnak néhány perccel azelőtt, hogy feltámasztotta volna kislányát a halálból. Ezzel Jézus azt fejezte ki, hogy a csodához kizárólagos hitre van szükség, amelyben nincs helye egy szemernyi félelemnek sem. Vagyis az a hit, amelybe akár csak egy kicsi félelem is vegyül, tulajdonképpen nem is igazi hit.

Egy másik alkalommal pedig, amikor óriási vihar támadt a Galileai-tengeren, és a hajók már-már elsüllyedtek, Jézus lecsillapította a szelet, majd így szólt a rémülettől kővé dermedt tanítványoknak:

 „Miért vagytok ilyen gyávák? Még mindig nincs hitetek?” (Mk 4:40)

Vagyis a tanítványok félelme láttán Jézus arra a következtetésre jutott, hogy nincsen hitük. Jézusnak ezekből a szavaiból világosan kiderül, hogy a félelem gyökere a hitetlenség, ezért a félelem és a hit teljesen ellentétes, összeférhetetlen, egymást kölcsönösen kizáró valóságok. Tovább erősíti ezt az a beszélgetés is, amely Jézus és egy apa között zajlott, aki a fia ügyében jött hozzá:

 „»Ha tudsz valamit tenni, szánj meg minket, segíts rajtunk!«

Erre Jézus így szólt hozzá:

»’Ha tudok valamit tenni?’ Minden lehetséges annak, aki hisz!«

A gyermek apja ekkor könynyek között azonnal felkiáltott:

»Hiszek! Segíts a hitetlenségemen!«” (Mk 9:22–24)

Az apának Jézus válaszából kellett megtudnia, hogy amit ő hitnek vélt, az nem az. Jézus reakciója ugyanis az apa segélykérésére az volt, hogy rögtön kiigazította a gondolkodásmódját, és megmondta neki, hogy a valódi hitben nincs benne a bizonytalankodást és félelmet rejtő feltételes „ha” szócska, hanem biztos meggyőződést tartalmaz. Vagyis a hit nem úgy nyilvánul meg, hogy „ha lehetséges” vagy „ha tudsz valamit tenni”, hanem úgy, hogy „igenis lehetséges” és „biztos, hogy tudsz valamit tenni”. Ha pedig valaki még kételkedne az elmondottakban, és abban „reménykedne”, hogy egy kevés félelem azért mégiscsak belefér a hitbe ahhoz, hogy a csodák megtörténjenek, azt a számos bibliai cáfolat közül a Zsidókhoz írt levélből vett két újabb példával is ki kell ábrándítanunk:

 „Hittel rejtegették Mózest a szülei három hónapon keresztül…, és nem féltek a király parancsától.” (11:23)

 Majd egy kicsit később így folytatja:

„Hittel hagyta el Egyiptomot, nem félve a király haragjától…” (11:27)

Érzések, amiket nem érzünk

A bibliai hit jobb megértéséhez először azt nézzük meg, hogy mi a félelem. Induljunk ki abból, hogy a bibliai héber nyelvben a félelem nem elvont fogalom, mint a nyugati nyelvekben, hanem eredendően csupán remegést, reszketést vagy rázkódást jelent, ami az ember személyiségének instabilitására utal. Azt fejezi ki, hogy a személyiségnek hiányzik a biztos alapja.

De hogyan veszítette el az ember a fundamentumát? A személyiség stabilitását – korunk általános gondolkodásmódjával szemben – nem a testi erő hordozza, de még csak nem is a lelki harmónia, hanem az ember benső, láthatatlan, központi része, amelyet a Biblia szívnek és szellemnek nevez. Ha ez stabil alapokon nyugszik, akkor az ember egész személyisége stabil, ha ellenben a szív kimozdul szilárd alapjáról, akkor az ember egész lénye labilissá válik. A bűnbeesés előtt az embernek ez a benső része szinte bele volt gyökerezve Isten láthatatlan jelenlétébe, ami stabilitást, védelmet, biztonságot jelentett a számára. Nem csekély megnyugvást okozhatott ugyanis, hogy a világmindenség leghatalmasabb személye, a mindenható Isten együtt volt az emberrel minden helyzetben. Ekkor a félelem érthető módon még ismeretlen valóság volt az ember számára.

Ebben az ideális állapotban a bűnbeesés hozott drámai változást, amely elsősorban éppen az ember személyiségének a legbelsejét, a szívét és a szellemét , egyszóval a lelkiismeretét érintette negatívan. A bűnbeesés következtében az ember szelleme elszakadt a stabilitást, biztonságot, védelmet jelentő Istentől, és a halál szellemének uralma alá került. Ekkor vált az ember talajvesztett, bizonytalan lénnyé, aki az egy csapásra ellenségessé váló természettel szemben magára maradt. Helyesen ismerte fel az emberi természetnek ezt az egzisztenciális szorongását Soren Kierkegaard dán filozófus is. Ebben talán saját élettapasztalata is segítette.

Apja ugyanis a halálos ágyán elmondta neki, hogy egy alkalommal a jütlandi pusztában megátkozta Istent, de attól kezdve egész életében attól rettegett, hogy ezt Isten sose bocsátja meg neki, és el fog kárhozni.

Kierkegaard az apja halála után lényegében egész életében ezzel az örökséggel próbált megbirkózni: rádöbbent az emberi szív magányos szorongására Isten nélkül, míg végül élete vége felé hitre jutott. Kierkegaard azt is helyesen ismerte fel, hogy a megváltatlan ember szívének magányos szorongása a mindennapok során nem mindig válik láthatóvá, érezhetővé – gazdag apja is sikeresen palástolta egész életében. A félelem akkor tör fel az ember személyiségének a mélyéből, ha az ember mondjuk háborúval, súlyos betegséggel vagy valamilyen más, nála nagyobb hatalommal találkozik, amellyel szemben kiszolgáltatottnak érzi magát. Sokszor önmaga számára is csupán ilyenkor válik nyilvánvalóvá, hogy nincs támasza, amely ebben a helyzetben meg tudná tartani.

Ezért fontos tudatosítanunk, hogy a félelem nem egy lelki érzelem, mint ahogyan sokan gondolnák, hanem mélyebbről, a szívből tör elő. A Biblia szerint nemcsak az ember lelkében vannak érzések vagy gondolatok, hanem a szívében és a szellemében is, melyet a modern pszichológia tudatalattinak nevez.

Ezért mondja Dávid egy imában:

 „Oh Uram… tartsd meg mindörökké ezt az érzést a te néped szívében…” (1Krón 29:18)

Ezek az érzések azonban a leggyakrabban nem tudatosulnak, az illető nem is tudja, hogy úgymond azt érzi, amit érez. Például félhet, sőt alapvető életérzése lehet a félelem úgy, hogy nem veszi észre – hinni azonban nem tud tőle. A szív indulatai sokkal mélyebbek, elementárisabb erejűek, mint a pszichikai érzések vagy gondolatok, sokkal jobban megragadják és befolyásolják az embert, sőt az ember egész személyiségét le tudják uralni. Ezek az érzések és gondolatok lényegében szellemi erőt hordoznak. Ezért is fordulhat elő olyan eset, hogy pontosan az a dolog történik meg egy emberrel, amitől a legjobban félt, és amit a leginkább szeretett volna elkerülni. Jób ezt a tapasztalatát a következőképpen fogalmazta meg:

 „amitől remegve remegtem, az jöve reám, és amitől rettegtem, az esék rajtam” (Jób 3,25).

Vonzás törvénye!

Vagyis a félelem a hithez hasonlóan működik, csakhogy míg a hit Isten ígéreteit valósítja meg az életünkben, addig a félelem negatív szellemi folyamatokat indít be, és sietteti annak a rossz dolognak a bekövetkeztét, amitől az ember fél.

A félelem akkor tör fel az ember szívéből, amikor egy nála nagyobb hatalommal találkozik. Ekkor válik nyilvánvalóvá: nincs támasza, mely meg tudná tartani

De mi a helyzet az újjászületett emberek szívével?

A tapasztalat azt mutatja, hogy újjászületéskor egy csapásra nem szorul ki a szívből a félelem, ezért mondja Pál Timotheosznak, hogy erősítse meg magát vele szemben:

„Szítsd fel magadban az Isten szellemi ajándékának tüzét, amely a kézrátételem által van benned. Mert nem a gyávaság szellemét adta nekünk az Isten, hanem az erőnek, a szeretetnek és az önuralomnak szellemét.” (2Tim 1:6–7)

Magát a folyamatot János apostol így írja le:

„Abban lett teljes a szeretet bennünk, hogy bizalmunk van az ítélet napját illetően… Félelem nincs a szeretetben, mert a tökéletes szeretet kiveti a félelmet…” (1Jn 4:17–18)

János apostol szerint ott van félelem, ahol az ember büntetéstől tart. Egy újjászületett hívőnek azonban már nincs tényleges oka büntetéstől tartani, mivel a bűnei meg vannak bocsátva. Ha ennek ellenére benn van a szívében a félelem, akkor az még a bűn korábbi rombolásának a következménye, amelynek a hit kiépítésével párhuzamosan idővel teljesen el kell tűnnie a szívből.

A remélt dolgok alátámasztása

A bibliai hit viszont a szívnek az a magatartása, amellyel ebből az Istentől elszakadt, bizonytalan, magányos helyzetéből kitör, és támaszt talál Istenben. Ezért az igazi, bibliai hit nem a fejből származik, azaz nem egy hittétel intellektuális elfogadását jelenti, hanem „a szívünkkel hiszünk” (Róm 10:10), vagyis az ember legmélyéből tör fel, és megmozgatja, cselekvésre ösztönzi a személyiségünk egészét. Tehát a félelemhez hasonlóan a hit is szellemi erő, amint Pál ki is mondja, hogy „a hitnek ugyanaz a szelleme van meg bennünk” (2Kor 4:13), csakhogy a hit Isten pozitív ígéreteire irányul, ezért jó dolgokat vár és valósít meg az életünkben.

Jól jegyezzük meg tehát: a valódi hit azt jelenti, hogy az emberi szív aktívan kimozdul előző, magányos, Istentől elszakadt állapotából, és belép Isten jelenlétébe, rátámaszkodik Isten valóságára, beszédére, amely újra támaszt, biztos alapot tud nyújtani a számára.

Ma már a „hit” szó jelentése annyira kitágult, és annyira semmitmondóvá vált, hogy a szívnek ezt a viszonyulását talán jobban kifejezi a bizalom szavunk, amely még őrzi a rátámaszkodás, ráhagyatkozás mozzanatát:

 „Az Úrban bízzál teljes szívedből, a magad értelmére ne támaszkodj!” (Péld 3:5)

Az elmondottak fényében Salamon szavait a bibliai hittel kapcsolatban úgy is megfogalmazhatnánk: szíveddel teljesen támaszkodj rá Istenre, vagy arra, amit Isten mondott, és ne izegj-mozogj annyit, ne kapkodj külső támasz után, nehogy véletlenül kiess Isten biztonságot nyújtó jelenlétéből. Abszolút képtelenség egyidejűleg hinni is, meg félni is. Ugyanis az ember szíve vagy alap, támasz nélkül van (és ilyenkor jobb híján a maga értelmére támaszkodik), vagy pedig kilép ebből az állapotából, és ráhelyezi súlypontját Isten ígéreteire, beszédére. A kettőt azonban egyszerre nem lehet megvalósítani, ugyanis egyszerre nem tud a szív magányos is lenni, meg ebből az állapotból kilépve Istenre is támaszkodni. Éppen ezért amikor valaki azt mondja, hogy hisz, és közben akár csak egy kicsit is fél, akkor önmagát csapja be, mert ez nem valódi hit, hanem csupán egy értelmi elfogadása valamely bibliai igazságnak.

Olyan természetesen előfordul, hogy a szív éppen mozgásban van egyik helyzetből a másikba, ilyenkor az ember vagy éppen kiépíti bizalmát, hitét Istenben, vagy ellenkező esetben éppen elveszíti azt. Ennek a működését mutatja be Péter vízen járása:

 „Tanítványai pedig, amint meglátták, hogy [Jézus] a tengeren járkál, rémülten mondták: »Ez kísértet!« – és kiáltoztak a félelemtől. De Jézus azonnal megszólította őket: »Nyugalom, én vagyok az, ne féljetek!« Péter így válaszolt neki: »Uram, ha te vagy az, parancsold meg nekem, hogy menjek hozzád a vízen!« »Gyere!« – mondta Jézus. Péter pedig kiszállt a hajóból, elkezdett járkálni a vízen, és Jézus felé közeledett. Ahogy azonban a rendkívül erős szélre figyelt, megijedt, és elkezdett sülylyedni. Felkiáltott: »Uram, ments meg!« Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és így szólt hozzá: »Kishitű, miért kezdtél el kételkedni?«” (Mt 14:26–31)

Péter szíve tehát ez alatt a viszonylag rövid idő alatt ingajáratban volt Isten jelenlétébe, majd pedig vissza. Amikor a szíve kimozdult előző helyzetéből, és aktívan rátámaszkodott a Jézus szájából elhangzott igére, Isten ereje felfüggesztette a természet törvényeit, és Péter baj nélkül elkezdett járni a vízen. Amikor azonban az ige helyett a saját értelmére támaszkodott, és a külső körülményekben akart megoldást találni szorult helyzetére, abban a pillanatban a szíve már száguldott is vissza előző állapotába, és Péter elkezdett süllyedni.

Jakab, Jézus testvére is kiemeli levelében, hogy a hit a legkisebb mértékű kételkedéssel sem keverhető, mert az a kérés teljes meghiúsulásához vezet: „De hittel kérje, kételkedés nélkül; mert aki kételkedik, olyan, mint a tengernek széltől és vihartól hajtott hulláma. Az ilyen ember ne gondolja, hogy bármit is kaphat az Úrtól – egy lelkében meghasonlott [dipszükhosz, azaz kétlelkű, szétvált lelkű], minden útjában állhatatlan férfi!” (Jak 1:6–8)

Miért nem volt ideges Ábrahám?

A hit működését Jézus a bölcs építőmester tevékenységéhez hasonlította:

„Mindenki, aki hallja e szavaimat, és meg is cselekszi őket, hasonló lesz ahhoz az értelmes emberhez, aki házát sziklára építette. Eleredt az eső, kiáradtak a folyók, fújtak a szelek, és ostromolták azt a házat, de nem dőlt össze, mert sziklára volt alapozva. Viszont mindenki, aki hallja e szavaimat, de nem cselekszi meg őket, hasonló lesz ahhoz az ostoba emberhez, aki homokra építette házát. Eleredt az eső, kiáradtak a folyók, fújtak a szelek, és ostromolták azt a házat, s az összedőlt, és hatalmas kár keletkezett benne.” (Mt 7:24–27)

A bölcs építőmester példázatából is az derül ki, hogy a hit működésének a lényege a szilárd alapra történő építkezés. Jézus elmondja, hogy Isten beszéde az a biztos alap, amelyre a szívnek teljesen rá kell támaszkodnia. Vagyis Isten minden ígérete, amelyet a Szentírás megőrzött, az örök élettől a fizikai és lelki gyógyulás elnyerésén keresztül az anyagi sikerig mind rendíthetetlenül biztos alapnak számít, amelyre a szívnek bizalommal rá kell támaszkodnia. Az építmény alapzata, amely közvetlenül érintkezik a sziklával, maga az emberi szív. Jézus azt is elmondja, hogy amíg az ember szíve bele van helyezve Istenbe, más szóval a sziklán áll, addig jöhetnek ugyan az élet viharai, de maradandó, végzetes károsodást nem tudnak okozni az embernek. Akinek a szíve azonban nem Isten beszédére támaszkodik, vagyis akinek tulajdonképpen nincs bibliai hite, annak a számára nincs garantálva az ígéretek megvalósulása, és ha egy nagy nehézség támad, szíve támasz nélkül magára marad, élete pedig maradandó károsodást szenved. Az ember sorsa tehát lényegében hitének a függvénye.

Jézus azonban még egy rendkívül fontos dolgot elmond a bibliai hit működésével kapcsolatban. Tanításának a legelején mindjárt leszögezi, hogy a valódi hit kizárólag az Ige hallgatása következtében jön létre egy ember szívében. Vagyis otthoni filozofálások, viták Istenről nem visznek közelebb az ígéretek megvalósulásához, és nem járulnak hozzá a bibliai hit megszerzéséhez, csak és kizárólag a prédikált Ige hallgatása. Ezért mondja Pál a Rómaiakhoz írt levélben: „Nos hát, hogyan hívnák segítségül azt, akiben nem hisznek? És hogyan hinnének abban, akiről nem hallottak? És miképpen hallanának róla, ha nincs, aki hirdesse nekik?” (Róm 10:14) Kicsit később pedig így folytatja: „Eszerint a hit az üzenetből fakad, az üzenet pedig a Krisztusról szóló igehirdetésen keresztül jön.” (17. vsz.)

Ez a szellemi törvényszerűség természetesen minden isteni ígérettel kapcsolatban ugyanígy működik, vagyis egy embernek azon a területen jön létre hite, amiről hallja Isten beszédét. Ezért tett Pál apostol rendkívül nagy hangsúlyt arra, hogy a teljes evangéliumot hirdesse, ne csak annak egy részét:

 „Mert nem vonakodtam attól, hogy az Isten teljes akaratát hirdessem nektek.” (Csel 20:27)

Pál következetesen a teljes evangéliumot hirdette, amelyben szó van a megtérés szükségességéről éppúgy, mint a Szent Szellemmel való betöltekezésről, a nyelveken szólásról, a gyógyulásról, a démonűzésről – és sorolhatnánk. Egyik alkalommal Lisztra városában hirdette az evangéliumot, amikor egy sántának született ember figyelmesen hallgatta a beszédét: „Ez hallotta Pált beszélni, aki szemeit rá vetette, és látva, hogy van hite a gyógyulásra, mondta neki nagy hangon: »Állj fel a lábaidra egyenesen!« O pedig felugrott, és járt!” (Csel 14:9–10) Ezt megelőzően a Biblia mindössze annyit jegyez meg, hogy Lisztrában az evangéliumot prédikálták. Ennél ékesebb bizonyítékot nemigen lehet elképzelni arra, hogy Pál és Barnabás a fizikai gyógyulást is tartalmazó, teljes evangéliumot hirdették, ugyanis máskülönben hogyan juthatott volna hitre a gyógyulása tekintetében ez a sánta ember? Ha azonban valahol prédikálják az újjászületést, de elhallgatják az evangélium szerves részét képező gyógyulást, akkor az igehirdetés nyomán olyan gyülekezet jön létre, melynek tagjai örök életet nyernek ugyan (és persze ez a legfontosabb!), de itt a földön Isten akaratával ellentétben nyomorognak, betegségekben sínylődnek, és idő előtt halnak meg. Vagy ugyanígy, ha mást hallgatnak el, akkor más területen áll le Isten munkája. A hit ugyanis Isten Igéjének a hallgatása nyomán jön létre. Ezért ha valakinek gyógyulásra van szüksége, akkor nagyon intenzíven el kell kezdenie ezzel kapcsolatos üzeneteket, igéket olvasni vagy hallgatni, hasonlóképpen ha valakinek anyagi területen van szüksége áttörésre, ezzel kapcsolatos üzeneteket kell hallgatnia, mert kizárólag az Ige tudja kiépíteni azt a bizalmat, amely az ígéreteket meg is valósítja az életünkben.

A cél az, hogy olyan erős legyen a bizalmunk egy adott területen Istenben, hogy az Igéhez tapadásunk ereje nagyobb legyen, mint a körülmények nyomása. Ha ez megvan, akkor már „csak” kitartóan kell tűrnünk addig, amíg az ígéretek realizálódnak:

 „Ne dobjátok el a bizalmatokat, mert az nagy jutalmat von maga után. Hiszen kitartásra van szükségetek, hogy az Isten akaratát megcselekedve elnyerjétek az ígéretet.” (Zsid 10:35–36)

Az igazság az, hogy akinek tényleg erős a bizalma Istenben, az nem is nagyon foglalkozik azzal, hogy az ígéret pontosan mikor is realizálódik, és miért pont akkor, miért nem korábban. Ha az ember állandóan az ígéret megvalósulásával vagy meg nem valósulásával van elfoglalva, és nem érti, hogy mondjuk miért is nem nyerte még el a gyógyulását, amikor ő annyira hisz, akkor a válasz az, hogy még valószínűleg nem hisz annyira, ha ugyanis hinne, nem kérdezne ilyeneket, és mindent értene. Ábrahám nem volt ideges az alatt az idő alatt, amíg a szomszédos települések, farmok kereskedői, pásztorai csúfolták, hogy miért hívja magát „sok nép atyjának”, holott nem hogy sok, de egyetlen gyereke sem volt.

Egy amerikai prédikátor egy reggel arra ébredt, hogy a fél arca le volt bénulva. Ezután elment imát kérni egy olyan gyülekezetbe, ahol hittek az isteni gyógyításban, majd az ima után megköszönte Istennek, hogy meghallgatta. A továbbra is béna arcát látva a helybeli presbiterek megkérdezték, hogy tényleg gyógyultnak érzi-e magát, mire ő azt válaszolta, hogy nem érzi, hanem a szívében biztosan tudja. Ezen a ponton ő a maga részéről le is zárta a témát, és a dolog többi részét Istenre bízta. Saját bevallása szerint arra sem emlékszik, mikor múlt el ténylegesen az arcbénulása, mert annyira nem érdekelte a továbbiakban a kérdés. Vagyis az embernek le kell vennie a figyelmét a problémájáról, nem kell mindig a bajával foglalkoznia, mert akkor ahhoz láncolja magát. A figyelmét az Úron és az ő beszédén kell tartania. Emlékszünk még Péterre, amikor a viharos tengeren a Mesterhez igyekezett? A Biblia nem véletlenül fogalmaz az alábbi módon: „Ahogy azonban a rendkívül erős szélre figyelt, megijedt, és elkezdett süllyedni.” (Mt 14:30) Nem mindegy ugyanis, hogy mire figyelünk. Nem könnyű a szívünket Isten Igéjén tartanunk, ha a figyelmünk állandóan a körülményeket mérlegeli.

A hitetlenség légkörében nem történnek csodák

Másképpen meghatározva a félelem lényegét, mint az eddigiekben: a félelem hitetlenség, bizalmatlanság Isten felé, amikor az ember arra számít, hogy Isten nem tartja meg ígéretét, nem lehet ráépítkezni, rátámaszkodni, és ezért az ember a problémával szemben magára marad. Ahol a félelemnek és a hitetlenségnek ez a szelleme erős, ott nem történnek csodák. Különösen Márk evangéliumából derül ki, hogy Jézus rettenetesen szenvedett környezetének a hitetlensége miatt. „Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig tűrjelek még el titeket?!” (Mk 9:19) – mondta a tanítványok egyik sikertelen démonűzése után.

Még elgondolkodtatóbb azonban az, hogy a feltámadása után is ez volt az első mondanivalója a tanítványainak:

„Végül pedig megjelent a tizenegynek is, akik éppen az asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét, amiért nem hittek azoknak, akik őt feltámadása után látták.” (Mk 16:14)

Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy az Evangélium egyes kézirataiban ezen a helyen szerepel egy betoldás (az úgynevezett Freer-logion), amelynek hitelességét hagyományosan kétségbe vonják, mégis izgalmas lehet: „Ezek [a tizenegy] pedig védekezésképpen azt mondták, hogy ez a mostani világ a Sátán miatt a törvénytelenség és hitetlenség világa, amely a tisztátalan szellemek miatt nem képes arra, hogy Isten szavát befogadja. »Ezért tedd már nyilvánvalóvá a te igazságosságodat!« – mondták Krisztusnak. Krisztus viszont azt válaszolta nekik:

 »Letelt a Sátán hatalma éveinek száma, sőt közeleg az ideje annak is, hogy egyesek, akik miatt én bűnné lettem és halálra adattam, odaforduljanak az igazsághoz, és többé ne vétkezzenek, hogy az igazságosság mennyekben lévő szellemi és romolhatatlan, örökkévaló dicsőségét örökül vegyék.«”

Ez a töredék mindenesetre bemutatja, hogy a korai keresztények éppúgy érezték ennek a kérdésnek a súlyát, mint mi, és a hitetlenség okát helyesen a világban lévő sátáni jelenlétnek tulajdonították.

Jézus sokszor megdorgálta a tanítványait, mert azok a legnagyobb csodák után is mindig visszaestek a hitetlenségbe. Mivel azonban a hitetlenség és a félelem atmoszférájában nem történnek csodák, Jézus a gyógyításai során sokszor kivitte az embereket a tömegből. Például Jáir kislányának a feltámasztásakor is elküldött onnan mindenkit, néhány olyan személy kivételével, akik a hitben – legalább relatíve – erősek voltak: „És nem engedte senki másnak, hogy vele menjen, csak Péternek, Jakabnak és Jánosnak, Jakab testvérének.” (Mk 5:37) Amikor pedig egy dadogó süketet vittek hozzá, kivitte őt a tömegből, mielőtt imádkozott volna érte: „Jézus, miután félrehívta őt egymagában a tömegből, beledugta az ujját a süket fülébe, majd köpött, és megérintette a nyelvét, ezután pedig az égre tekintve felsóhajtott, és így szólt: »Effata!« vagyis: »Nyílj meg!«” (Mk 7:33) Hasonló esemény játszódott le Betszaidában, amikor egy vakot vittek hozzá: „O pedig kézenfogva kivezette a vakot a falun kívülre, majd ott a szemére köpve rátette a kezét, és megkérdezte tőle: »Látsz-e valamit?«” (Mk 8:23) Názáretben pedig az egész város alapvetően bizalmatlan volt a szolgálata irányában, ezért „nem is tudott [uk edünato, azaz nem volt képes] ott semmiféle csodát tenni, azon túl, hogy néhány kisebb betegséget kézrátétellel meggyógyított. Csodálkozott is hitetlenségükön…” (Mk 6:5)

Istenben természetesen ekkor is benne volt a képesség a gyógyításra, de ő úgy rendelte, hogy csak akkor valósuljon meg a csoda, csak akkor legyen tapasztalható valóság az ígéret, ha a szív hite energizálja azt. Ebből lehet megérteni, hogy miért tartotta Jézus olyan fontosnak állandóan kiemelni, hogy a csoda nem is annyira őmiatta történik, nem az ő szándékán múlik, hanem az ember tulajdon hitén, mégpedig azzal arányos mértékben. Ezért tudott a vérfolyásos asszony úgy meggyógyulni a Jézuson lévő kenettől, hogy Jézusnak gyakorlatilag nem is állt szándékában meggyógyítani őt. Az aszszony hite szabályosan „kiszívta” Jézusból a gyógyulást a maga számára Jézus akaratától függetlenül. Ezért mondta neki Jézus azt:

 „A hited megszabadított!” (Mt 9:22)

A vak Bartimaiosznak is a saját hite szerezte viszsza a látását: „Menj el, a hited [!] meggyógyított téged.” (Mk 10:52) Vagyis nem bibliai Isten ígéreteivel kapcsolatban úgy gondolkodni, hogy ha Isten meg tudja tenni, vagy ha akarja, akkor meglesz. Ha már Isten egyszer a Bibliában kimondta azt a dolgot, akkor ő minden kétséget kizáróan akarja is. Ha mégsem valósul meg, akkor az kizárólag a mi hitetlenségünk miatt van. Amikor például egy ízben két vak bebotorkált utána a házba, megérintette a szemüket, majd így szólt hozzájuk: „A hitetek szerint történjen veletek!” (Mt 9:29) Innentől tehát a dolog kimenetele nem Jézuson múlott. Hasonló tanulsága van annak, amit a kafarnaumi századosnak mondott, aki szolgája meggyógyítását kérte tőle: „Menj, s ahogyan hittél, úgy történjen veled!” (Mt 8:13)

Ha hited meg van, úgy általa a belső békéd lehetővé teszi Istennel való közvetlen kapcsolatot!

Ez a kapcsolat maga a csoda, amiről Jézus beszélt. Elmúlik a félelem, bizonytalanság, megérkeznek Istentől a nyugalmat jelentő impulzusok. Lelked Isten békéjében kiteljesül, olyannyira érzed közelségét, hogy nem bánod, ha égi szolgálatra hív. E kapcsolat által kiiktatódik gondolatodból a halál, a végső megsemmisülés, így egy feladatod van, itt a földön tenni azt, amit kér, ez tiszat lelket és békét biztosít, s ha majd feladataid ezen a bolygón véget érnek, akkor az Úr majd újakat ad egy más dimenzióban.

Weboldalunk süti (cookie) fájlokat használ. Ezeket a fájlokat az Ön gépén tárolja a rendszer. A cookie-k személyek azonosítására, látogatási szokásaik követésére nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába.