Felsőbbrendű ÉN

Felsőbbrendű ÉN

Tartalomjegyzék

AJÁNLÁS

Őfensége Sir Krishnaraja Wadiyar Bahadur IV., az Indiai Csillagrend
parancsnokának, a Brit Birodalmi Rend nagykeresztesének,
Mysore maharadzsájának.

Fenség!

Amikor a trópusi hőségtől eltikkadva és Dél-India egyre emelkedő hőmérsékle­tétől elgyengülve az a feladat várt rám, hogy ennek a könyvnek nagyobb részét meg­írjam, Fenséged szeretetreméltó módon rendelkezésemre bocsátotta ezt a magányos nyaralóhelyet a kemmangandi hegy csúcsán, a Baba-Budan-dombok között, és ezzel lehetővé tette, hogy feladatomnak hűvösebb légkörben és erősebb testtel felelhessek meg.

Itt, ebben a nyugalmas és magányos környezetben azután osztályrészemül jutott, hogy akadálytalanul szenteljem magam a nehéz feladatnak, hogy hidat építsek a lélek irányításának Fenséged országában divatozó régi módszerei és nyugati népem mo­dern szellemi követelményei között.

A természet gyönyörű varázsa és dús nagyszerű­sége is bőkezűen hozzájárult ennek a munkának sugalmazásához. Akik az unalmas, egyhangú síkságok nyomán alkottak maguknak képet Indiáról, ha olyan szerencsések, hogy Mysoret felkereshették, tartósan megőrzik emlékezetükben zöldellő és barna erdős dombjait, sűrűn benőtt dzsungeljét, zuhanó vízeséseit és elragadó völgyeit. Éppoly kevéssé felejthetik el a naplementéit, halványlila és tűzarany, vagy varázsla­tosan foszforeszkáló szürke felhőivel. Szívesen emlékszem rá, hogy Kemmangandi szent hely, mert ott van a közelé­ben a Baba-Budan-barlang, amelyben évszázadokkal ezelőtt, miután átélte Istent, Dattaireya, a misztikus végezte utolsó elmélkedéseit és azután örökre eltűnt a földről, hogy - mint megjósolta - csak akkor térjen vissza, mikor a világ nyomorúsága és materializmusa egy isteni megtestesülés után eseng, hogy az emberiség segítségére siessen.

Magányos kriptájában bizonyára hátrahagyta szeráfi lenyomatát - mert csak­nem abban a pillanatban, amikor a kopár kőpadlóra leereszkedtem, szellemem révü­letbe, majd leírhatatlan békességbe merült. Aki hajlékot ad nekem, csak testemet védi a természeti erőkkel szemben - de semmit sem tesz lelkemért. Fenséged azonban mindkettőt megtette. Fenséged köz­vetett közbenjárására avattak be ugyanis India magasabb ismereteibe.

Ugyanakkor pedig Fenséged saját személyében testesítette meg azt az átfogó bölcsességet és azt a gyakorlati vállalkozószellemet, amelyek következményeképp Mysore állam, egész India egyik legjobban kormányzott és leghaladottabb állama. Fenséged szellemét nemcsak a bölcselet, hanem más tudományok is foglalkoztatják és Fenséged még azt is megkísérelte, hogy a tudománynak azokat a technikai alkal­mazásait, amelyek a világ képét megváltoztatták, népe javára hozzáférhetővé tegye.

Nem láttam-e vajon Bhadravatiban Mysore hatalmas vasműveit, amelyek nagy­ságra az egész brit-indai császárságban a második helyet foglalják el? Fenséged megmentette a filozófiát azoktól, akik csak a csalódottak számára szolgáló menedé­ket akartak belőle formálni és erős, mások érdekeit szolgáló, magasabbrendű munka sugallójává alakította át.

Ha a világ uralkodói versenyezni óhajtanának Fenségeddel és idejüknek csak kis töredékét igyekeznének is a tiszta bölcseletnek áldozni, az ily módon keletkező megvilágosodás kimondhatatlanul elősegítene egy bölcsebb politikát és nagy mérték­ben javára válnék népeik boldogságának: a béke megvalósulna és nem maradna az az álomkép, ami jelenleg. Fenséged minden ember számára példát ad, amikor megmu­tatja, hogy az ember magas szellemiséget érhet el és mégis olyan eredményesen -vagy még sokkal hatásosabban - megfelelhet legközvetlenebb kötelezettségeinek, mint akár a leganyagelvűbb ember.

Plátó tiszta hellén szelleme előre látta: a világot csak akkor lehet megmenteni, ha a királyok bölcsészekké, a bölcsészek pedig királyokká válnak. Az a szeretet, amely az államban mindenki részéről megnyilatkozik Fenséged iránt, igazolja ezek­nek a szavaknak igazságát. Amikor ezeket a lapokat őszinte tisztelettel Fenségednek ajánlom, csak általános és mélyen gyökeredző érzelmeket szólaltatok meg.

Paul Brunton


BEVEZETÉS

Az az ember, aki azt a feladatot vállalta magára, hogy mélyebb gondolatait az olvasókkal közölje és mindenekelőtt bevezesse őket a tudás egyes olyan területeire, a tapasztalás olyan formáiba és a tudat bizonyos állapotaiba, amelyek a mindennapisá­gon felülemelkednek - ezt csak a feladata iránt való teljes odaadással teheti meg, ha valóban a szívekhez akar elérni és nem csupán fehér lapokat óhajt szavakkal telefir-kálni. Miután erről a szembeszökő igazságról már esztendők óta tökéletesen meg voltam győződve, mindaddig visszariadtam első könyvemnek, „A titkos ösvény "-nek megírásától, míg olyan belső kényszer nem lépett fel, amelyet már nem tudtam és nem is akartam elhárítani. Különböző személyek írásban és szóban felkértek olyan könyv megírására, amely pontos utasításokat adjon a szellemi elmélyedés művésze­téhez. Tudták ugyanis, hogy tanultam egyet-mást ebből a művészetből, részben sok­éves gyakorlatok segítségével, részben pedig, mialatt keleti vándorlásaim során ide­iglenesen mint tanuló tartózkodtam különböző bölcseknél, akik a tudás e területének ismert beavatottjai. Újra és újra vonakodtam ezt a kérést teljesíteni, és minél inkább szorongattak, annál keményebben és önfejűbben húzódtam vissza magamválasztotta elutasító magatartásomba. Ennek a vonakodásnak okai tisztán személyesek voltak - a leglényegesebb közöttük valami - olykor csaknem irtózattá erősödő - attól a lehető­ségtől való cinikus idegenkedés volt, hogy a tanítók, próféták vagy hitvallók osztá­lyába sorozzanak. Amikor végül mégis engedtem és rá hagytam venni magamat, hogy tollat vegyek a kezembe és megírjam az említett könyvet, ez - mint mondtam - olyan hatalom parancsára történt, akinek nem tagadhattam meg az engedelmességet és aki­vel szemben személyes kívánságaimnak háttérbe kellett szorulniuk. Miután pedig már munkához láttam, személyes idegenkedésemet, amely eddig visszatartott, el­szántan félretoltam és megpróbáltam erős akarattal a magam elé tűzött feladatot a szolgálat szellemében megoldani.

„A titkos ösvény" megírása előtt álláspontom egyszerűen ez volt: „Itt van egy egzotikus technika, amely rajtam segített - felajánlom másoknak is, hátha nekik is segít - de nem óhajtom semmiféle módon terjeszteni. Ha akad valaki, aki ezeket a módszereket értékelni tudja, meg leszek elégedve - ha azonban senki sem akad, ami­att sem leszek boldogtalan. Egy szellemi kinyilatkoztatás sikeres védelmezésének babérjai - amennyiben nyilvánosságot és követőket, levelezést és látogatásokat je­lentenek - éppoly kevéssé kívánatosak számomra, mint a vértanúság tövisei. De ha a vallásalapítónak ezekre a babérjaira nem áhítozom, éppoly kevéssé vágyom a tövis­koronára, mely az eretnek úttörő osztályrésze. Nem akarok a világtól egyebet, csak hogy vándorlásaimnak, írásaimnak és szemlélődéseimnek adhassam át magam."

Ócska igazság, hogy senki sem próféta a maga hazájában és ehhez hozzá kelle­ne fűzni: „a maga idejében" - miután azonban olyasvalaki vagyok, aki az egész vilá­got hazájának tekinti, mind mostanáig nem panaszkodhatom ilyen bánásmód miatt, mert elég szerencsés voltam ahhoz, hogy még a magam idejében és a nyilvánossággal szemben érzett velem született ellenszenvem mellett is, némi megbecsülésre tehessek szert. „A titkos ösvény" megírásakor fennállott helyzetet azért említem itt, mert külö­nösen hasonlít a jelenlegi könyvem megírása előttihez. Azok az emberek, akik elol­vasták azt a kis könyvet és látszólag hasznukra is volt, elkezdték sürgetni a benne foglalt tanítás továbbfejlesztését - olyan könyvet kértek, amely ugyanezt a tárgyat pontosabb részletességgel dolgozná fel. Újra és újra felvetettek bizonyos kérdéseket, amelyek „A titkos ösvény" gyakorlatai és tanának elsajátítását célzó erőfeszítései közben merültek fel az olvasóban. Ráeszméltem továbbá, hogy különböző olvasók látszólag újra meg újra ugyanazokat a kérdéseket teszik fel és ugyanazokkal a prob­lémákkal találkoznak, mégpedig olyan mértékben, hogy csakhamar be kellett látnom: nyilván valóságos szükséglet egy nagyobb munka, amely ezzel a tárggyal kimerítőb­ben foglalkozik. Végül pedig „A titkos ösvény" megírásánál mindössze az volt a szándékom, hogy vázlatszerűen fogalmazott bevezetést adjak az elmélyedésnek eh­hez a homályos és nem könnyen érthető lényegéhez, hogy jelezzem az utat, amelynek segítségével a tudat lappangó és az emberiség számára legértékesebb formái kifej-leszthetők. A gyakorlat számos pontját tudatosan mellőztem, nehogy a kezdőt meg­zavarjam - ugyanígy elhagytam azonban az elmélet számos pontját is, hogy az embe­rek egyenesen a tárgy középpontja felé fordulhassanak. Fontosnak tartottam az effajta leegyszerűsítést, mert tapasztalataim azt mutat­ták, hogy még azok az emberek is, akiket ez a tárgy érdekelt és tanulmányozták, nagy tévedésekben és félreértésekben leledzenek. Mennyivel inkább lesz ez majd így azoknál, akik első ízben és mint tökéletes újdonsággal kerülnek vele szembe! Ez volt az oka annak, hogy kezdetben csak körvonalakat adtam, amelyeknek az volt a fő céljuk, hogy magának az elmélyedésnek lényegét tisztázzák. Ekkor azonban megmutatkozott a szükségessége egy tökéletesebb műnek, amely „A titkos ösvény" csontvázszerű szerkezetét úgyszólván hússal-vérrel töltse meg és az út minden lépé­sét kimerítő elemzéssel kísérje azok javára, akik ezt az ösvényt eredményesen akarják járni, egyben pedig megmutassa, hogyan dolgozik anyagszerű Énünk isteni belső magja. Az ilyennemű könyv szükségességét állandóan hangoztatta egyéb könyveim olvasóitól kapott leveleknek egész áradata, amelyekben könyveim egyes kijelentései­nek további megvilágítását kérték, vagy jelzik, hogy az elmélkedés gyakorlásánál különböző nehézségekkel találkoztak és hogy problémáikat szerették volna megolda­ni. „A titkos ösvény" - mint előszavában hangoztattam - nyíl volt, amelyet találomra lőttem ki a levegőbe - a nyíl azonban a középpontba talált, és sikere talán bármilyen más írót arra késztetett volna, hogy tárgyát még jobban kiaknázza. Én azonban ismét vonakodtam, mert nemcsak tartottam tőle, hanem ezúttal határozottan tudtam is, hogy egy újabb ilyen munka a közvéleményben még biztosabban „szellemi tanítóvá" bélyegezne - olyan jelzéssel látna tehát el, ami valószínűleg örökre hozzám tapadna és aminek viselésétől annyira borzadtam, hogy már magára a gondolatra is hideg fu­tott végig a hátamon. Ezért továbbra is ellenálltam olvasóim kívánságainak és barátaim buzdításainak s csökönyösen megmaradtam a magam előzetesen elfoglalt állás­pontján. Vonakodtam attól, hogy holmi piedesztálra állítsanak és „szellemi tanítónak" kiáltsanak ki, amely megjelölésről biztosan tudtam, hogy ennek alapján mindenki azonnal egy bizonyos típussal hoz majd kapcsolatba. Valahányszor ezt a kitételt rám alkalmazták, mindannyiszor cáfolni igyekeztem, mert tisztán láttam, hogy a megje­lölés elfogadása egyszer s mindenkorra a vallásalapítók lenézett osztályába sorolna. Azt akartam, hogy annak tartsanak, ami vagyok: semmi másnak, mint normális em­bernek, akinek van ugyan valamiféle abnormális érdeklődési köre, aki azonban nor­mális életet él és nem tart számot semmiféle fensőbbségre. Hangsúlyozni kívántam, amit már másutt is kifejtettem, hogy az embereket nem tanítani óhajtom, csak meg akarom mutatni nekik, hogyan fordíthatják befelé gon­dolkodásukat s hogyan építhetnek fel ily módon olyan belső életet, amely módot nyújt nekik arra, hogy állandó kapcsolatban álljanak a szellem birodalmával, miköz­ben egyidejűleg a külső világ vásárterein és közlekedési útjain is folytathatják nor­mális tevékenységüket. Nem óhajtottam tanítványokat - ellenkezőleg, azt akartam, hogy az embereket belső irányítójuk felfedezéséhez, a mindenható Emberfeletti Én­hez kalauzoljam és ezzel nem valami személy, vagy önmagukon kívül lévő bálvány, hanem a saját szívükben lakozó igazi magasabb szellem tanítványaivá tegyem. Mindazonáltal hadd valljam be, hogy „A titkos ösvény" megírása örömmel töl­tött el, mert reméltem, hogy a könyv segítségére lesz az embereknek, noha alapvető elgondolása tulajdonképpen az önmaguk vizsgálatára irányuló felszólítás volt. Előre láttam, hogy szívük szerint való lesz, ha e nyugtalan világban belső békét és önural­mat találnak. Ennek a kis könyvnek eszméi azután megjárták az egész világot és a társadalom legkülönbözőbb osztályaihoz is eljutottak. Sokan kijelentették, hogy elol­vasása fordulópontot jelentett életükben és képessé tette őket arra, hogy nagyobb bá­torsággal és tisztább megértéssel álljanak szembe a léttel. Megkíséreltem az elmélye­dés és annak indiai megfelelője: a jóga egész tárgykörét kihámozni az őt körülvevő titokzatosságból, teológiai homályból és szükségtelen bonyodalmakból. Úgy, hogy végül valóságos örömet éreztem, amiért mégis engedelmeskedtem a könyv megírásá­ra irányuló ösztönzésnek. A címét (The Secret Path) hatásvadászónak és pontatlannak ítélték. Válaszom erre az, hogy én a szellemi fejlődésnek egy meghatározott útját írtam le, amely a mai világ számára legnagyobb részben elveszett és amelyet a régi világban is csak ki­mondott szó útján és csak felavatott tanítványok előtt, titkon és személyesen tanítottak. Ennek bizonyítékául néhány idézetet sorolok fel azoknak az írásaiból, akik ugya­nezen az ösvényen, vagy annak valamelyik elágazásán haladtak. Az első idézet Tibetből származik és több mint hétszáz esztendős: „Ha ráléptek a titkos ösvényre, azt találjátok, hogy az a legrövidebb" - mondja a jógi-szabályok himnusza, amely a „Jecsun Kahlbum"-ban, vagyis Milarepának, a középkori jógik leghíresebbikének életrajzában maradt fenn. A másik egy még lefordítatlan tamil-nyelvű könyvből, „A szent tamil iratok" -ból való, és szerzője, Tirumoolar egy sok száz esztendővel ezelőtt élt látnok. Ez így hangzik: „Azok, kik ezt a titkos utat tanulmányozzák, ráeszmélnek, hogy az egyéni lélek az isteni Én és semmi más." A harmadik idézet Dél-Indiából ered és már a mi korunkból való. Ebben a könyvben, amelynek címe „A kutatás katekizmusa" és amelynek angol fordítása még nem jelent meg, az Arunacsala-dombok híres Maharichije írja: „Az abszolút megismerésnek ez a módszere, mint a szív titkos útja ismeretes. Mit kell erről még többet mondani? Az embernek ezt közvetlen szemlélet útján kell átélnie. " A fentiekben megkíséreltem megvilágítani „A titkos ösvény" közrebocsátásá­nak bizonyos körülményeit és azokkal szemben elfoglalt személyes magatartásomat. A pillanat tehát kedvező arra, hogy visszapillantást vessek többi könyveimre is és mintegy szemlét tartsak fölöttük, miközben megemlékezem keletkezésükről, tárgyukról és eredményeikről. Ez az utazás azért is szükséges, mert mindegyikük teljesen független a másiktól, mindegyikük külön osztályt alkot, és mert természetükre vonat­kozó nagy félreértésekre és szerzőjüket illető bírálatokra adtak alkalmat. A sorozatot „India titkai"1 nyitja meg. Örültem, amikor ebben a könyvben al­kalmam nyílt megmutatni, hogy Indiának - ennek az országnak, amely sokkal jobb bánásmódot érdemelne, mint amilyen általában időszerű beszélgetésekben és írások­ban osztályrészül jut - még vannak olyan értékei, amelyek meghaladják jó néhány Indiával foglalkozó újabb író látókörét. Mi napnyugatiak joggal hivalkodunk világunk külső eredményeivel - de kissé nyugtalanná válunk, ha valami félmeztelen fakírról hallunk, aki olyan dolgot visz végbe, melyet mi sem utánozni, sem megérteni nem tudunk. Az ilyesmi még mindig elég gyakran megesik ahhoz, hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy a Szuez­csatornától keletre fekvő országokban vannak még ősrégi titkok és van egy tiszteletreméltó tudomány s hogy ezeknek a tarka országoknak lakói egyáltalán nem olyan szellemi sötétségben élő pogányok, mint amilyeneknek közülünk néhányan még mindig tartják őket. Ezeket a jógi-kat, mint álmodozó rajongókat írják le, akik elka­nyarodtak az emberiség szokott útjairól, hogy különleges búvóhelyeik, kopár bar­langjaik, magányos hegyeik és áthatolhatatlan erdőik mélyén húzzák meg magukat. De ezek előtt tiszta cél lebeg és nem kisebb feladatot tűztek maguk elé, mint azt, hogy tökéletes és hihetetlen erővel tudjanak uralkodni testük törékeny földi hüvelyén. Ennek a célnak elérésére hagyományaikban lefektetett kemény és igényes fegyelmet gyakorolnak. Ha manapság a nagyközönség főleg csalókkal, szélhámosokkal és mun­kakerülő csavargókkal találkozik, akik másokkal is, önmagukkal is azt szeretnék el­hitetni, hogy jógi-k - ez nem erőtleníti meg sem hagyományaik igazságát, sem ezek legkitűnőbb képviselőinek igaz voltát. Amikor Macaulay Indiába érkezett, hogy helyet foglaljon a kormányban és egy nevelési rendszer tervét dolgozza ki, a papírkosárba dobta ezt az egész tudományt és idegenkedve jegyezte meg, hogy az nem más, mint éretlen gyerekeskedés és babonás képzelődések siralmas gyűjteménye. Teljesen igaza lett volna? Mindenesetre kétel­kedtem ítéletében és hozzáláttam, hogy a dolgokat magam vizsgáljam meg. Remélem, hogy horoszkópom uralkodó planétája az igazság, mert ennek paran­csára hajóztam át távoli tengereken és ennek felszólítására hajítottam el magamtól sokesztendős becsvágyó munkám csábító gyümölcseit. Feszült lelkiállapotban utaz­tam, kutatásomat értékes jógi-kra összpontosítottam és alapos vizsgálat alá vettem magatartásukat. Egyetlen másodpercet sem vesztegettem az Indiában élő európaiak társadalmi életének sivár és merev szabályaira és szokásaira. Nem szándékoztam tánccal és ivással tölteni az időt. Az a mohó vágy, hogy az indiai élet felszíne alatt mélyebb titkok után kutassak, démonként üldözött. Utamat ebben az idegen országban látszólag a sors különös kegye egyengette, és mindenféle fajta furcsa emberrel és érdekes kalanddal kerültem kapcsolatba. Itt vol­tak a jóga vándorapostolai: fakírok, akik úgy hatottak, mint galvanizált múmiák: eszmék hajtotta bölcsészek, akik mintegy „transzban" szemlélték önmagukat; az em­beri társadalom kóborló élősdiei és álszent csavargói, hosszú, torzonborz hajú és ha­muval bekent testű félőrültek, akik hátborzongatóan meredtek rám; de voltak világot megvető, nőt és bort kerülő szentek is, akik őszintén szentelték magukat a Nagy Szellem kutatásának - a legtarkabarkábban keveredett embertömeg, melyet valaha csak láttam - és végül itt-ott egy-egy ritka, csakugyan normálisan élő bölcs, aki ösz-szefont kezekkel és jóságos szavakkal üdvözölt, aki olyan bizalmat mutatott irá­nyomban, amilyen a Keleten az idegennek nem egykönnyen jut osztályrészéül, és olyan végső igazságokat közölt velem, amelyek túlságosan magasrendűek egy közön­séges könyv lapjai számára. Váltakozva hullámzó életet éltem, egyik héten egy maharadzsa államminiszte­rével ebédeltem, a másik héten koldusszegény és hazátlan szent emberekhez csatla­koztam. Minden nap el voltam készülve, hogy valami váratlanban lesz részem, vagy hogy a falu utcájának legközelebbi sarkán valami új bonyodalomba keveredem. Talán helyes lesz itt felelnem egy gyakran feltett kérdésre és elismernem, hogy a híres „kötéltrükköt" sohasem láttam. Bár széltében-hosszában bebarangoltam egész Indiát, nem láttam egyetlen fakírt sem, aki képes vagy hajlandó lett volna ezt az állí­tólagos csodát véghezvinni. Hogy azonban ez valamikor (és még nem sokkal ezelőtt is) megtörtént, arra annyi meggyőző és oly hiteles bizonyíték van, hogy nyílt eszű ember kénytelen elfogadni. Ha azonban magáról a mutatványról nem is szolgálhatok tudósítással, visszaadhatom egyik tanítómesteremnek, India egyik legnagyobb élő szellemének magyarázatát, aki ifjú korában maga látott hasonló csodatételt. Határo­zottan állította, hogy amennyiben nem puszta bűvészmutatványról volt szó, bizonyára hipnotikus műveletnek, tehát olyan hatásnak volt tanúja, amelyet a hatalmasabb szellem a gyöngébb tömegre gyakorol. Az, hogy ilyen fényképfelvételen sehol sem látható a kötélen felkúszó ifjú, elég meggyőző bizonyítéka ennek a megállapításnak. Azt az ellenvetést viszont, hogy ötszáz ember egy tömegben nem válhatik a tömegszuggeszció áldozatává, tanítómesterem annak az elvnek az alapján utasította el, hogy ötszáz gyöngébb szellem mindig is engedelmeskedni fog egyetlen erősebb­nek, vagy mennyiségtanilag kifejezve: ötszázszor 0 változatlanul 0 marad. Ennek a megfeszített vizsgálódásnak során sok mindent tanultam, és noha a hőmérő egyes napokon olyan könyörtelenül emelkedett, hogy a lázadozó izmok nem voltak rávehetők rendes tevékenységük teljesítésére, továbbra is azon voltam, hogy elválasszam a tudományt a babonától, a bölcsességet az ostobaságtól és a valóságot a költészettől. Most aztán megértem, hogy ha India tudáskincsét nem úgy fognánk fel, mint amely a napnyugati tudományokkal és vallásokkal ellentétes, hanem olyannak, mint amely mind a kettőt szolgálja, az így nyert többlet csak jobbakká és bölcsebbek­ké tehetne bennünket. Egy mohamedán fakír, akivel véletlenül akadtam össze, álmodozva jósolta meg, ahogy keresztberakott lábakkal és összefont karokkal ült a gyékényén: „Hosszú ira­tokat fogsz szerkeszteni osztályom emberei közt átélt élményeidről és azokat nyom­tatott könyvekbe foglalod, hogy a nyugati népek elolvashassák. Elmondod majd a Sahiboknak életedet azok között, akik megvetik őket és szavaidnak az lesz a követ­kezménye, hogy szellemük csodálkozni fog." - Ő volt az „India titkai" című köny­vem tulajdonképpeni sugalmazója, mert ő adta azt az ötletet, hogy másokkal is kö­zöljem, amit addig csak magánügyemnek tekintettem. Ettől kezdve gondosabb jegy­zeteket készítettem. És itt hozzáfűzhetem azt is, hogy sok olyan emberrel találkoztam, akikről írni sem helyem, sem kedvem nem volt. Ebben a könyvben csak egy kutatás történetét igyekeztem adni és csak azokra a személyekre és mellékesemé­nyekre akartam kiterjeszkedni, akik és amelyek ezzel a vizsgálódással összefüggés­ben voltak. Új szemlélettel tértem vissza a Keletről. Misztikus tapasztalataim elvégezték a műtétet lelkem szürke hályogán és sok betegségtől gyógyították meg szememet. A modern társadalmat nem láttam többé dicsőséges civilizációnak, hanem alvó lelkek szomorú katakombájának. Ne értsenek félre. Nem akarok hírverője lenni sem a jógá­nak, sem bármiféle más „izmusnak" vagy kultusznak - csak fel szeretném kelteni a figyelmet a Keleten található néhány értékes gondolat iránt. Azok közé sem tartozom, akik a Kelet úgynevezett „szellemiségét" dicsőítik, hogy ezzel a nyugati materializ­must becsméreljék. Az ilyen összehasonlítások botorak és pontatlanok. A szentség önmagunkban van, nem pedig bolygónknak valamely pontján. Mégis, kétségtelen, hogy Ázsia és Afrika magas koruk és nyugodt életmódjuk folytán időt találtak arra, hogy mély szellemi, lelki és anyagi jellegű titkokat fedezzenek fel és olyan bölcses­séget, amely véleményem szerint bizonyos tekintetben mégis értékes számunkra. Ezeknek a titkoknak és ennek a bölcseletnek nyomára jönni ma már a legnagyobb nehézségekbe ütközik, mert ismerőik száma az idők folyamán néhány Rejtve Élőre zsugorodott össze - de ezek élnek és megtalálhatók. India megőrizte múltjából a szellemi gondolkodásnak egy ősi örökségét, amely mélységben utolérhetetlen és terjedelmében egészen egyedülálló. A fiatal indiaiaknak számot kellene tartaniuk erre az örökségre és ki kellene belőle bányászniuk, ami ben­ne értékes s a mai időkre és szükségleteire alkalmazható. Nem szabadna sem a nyu­gati kételkedéstől visszariadniuk, sem a modern materializmusban megromlaniuk, sem vallási villongásban elbutulniuk, hanem legjobb gondolkodóikat kellene veze­tőikül választaniuk. Indiában a miszticizmus is képviselve van és a Maharishi titokzatos személyé­ben nyert legmagasabb megtestesülést. Európa középkori vallásos misztikusaitól el-ütően az ő miszticizmusa nagyon is racionális irányba fordult. Valóban az ő alakja könyvem legkiemelkedőbb figurája, és így méltányos, hogy személyének és környe­zetének jellemzése olyan nagy helyet foglalt el benne. Környezete hét esztendővel ezelőtt történt első látogatásom óta sokban meg­változott és már nem vonz többé. A Maharishi azonban maradt, aki volt: tisztelt és szeretett mesterem.


AZ EMBER: TITOK

Az első gondolat, amely a gyermek tudatát hosszabb időszakra leköti, a szemé­lyes Én élménye. Az utolsó gondolat, amely az elmúláskor a szellemmel együtt az agy földi székhelyét elhagyja, ugyanennek az Én-nek szól. És a születés és halál közé eső évek folyamán - azokban az években, amelyek az életnek hétköznapi esemé­nyekből, akaratlan komédiákból, alkalmi tragédiákból, rövid napsütésből és hosszabb árnyékból összetett képét mutatják - a legtöbb ember főleg szintén ugyanezzel az Énnel foglalkozik.

Ezt az Ént különösképpen titokzatos homály veszi körül, és kevesebbet tud ön­magáról, mint az őt környező világon bármiről. Az ember azonban nincs tudatában önmagát illető tudatlanságának. Csak ha rá­eszmél az Én érzetére és elkezd magamagán gondolkodni, csak akkor támad fel ben­ne ez a tudat. Akkor önmaga számára a legeslegnagyobb, a Szfinx talányával ver­senyző rejtéllyé válik és legfőbb problémája ugyancsak önmaga lesz. Ha van benne elég bátorság és elhatározottság, hogy folytonosan kérdéseket intézzen az élethez, hogy emberi tapasztalatait balítélet nélkül boncolja, csodálkozni fog, mennyire kép­telen megérteni az igazságot, a teljes igazságot, amely ahhoz a nagy életerőhöz fűző­dő viszonyára vonatkozik, amelyben minden dolog mozog és létezik és amelynek ő maga is csak egyik kifejezési formája.

Nekünk, akik csak gyönge tévelygők vagyunk a hatalmas, hallgatag kozmikus fejlődésben, meg kell gondolnunk, hogy ez a világmindenség legmagasabbrendű lát­ható kifejezését az emberben érte el, akinek bonyolult természete megtestesíti az egyszerűbb jelenségekben található legtöbb elemet és elvet. Ezért remélhetjük, hogy az ember sikeres elemzésének során megtalálhatjuk magát az első kulcsát is a Világ­mindenségnek. A mai tudomány általános világfelfogásában a tárgyi Universum mindinkább néhány szimbólumra korlátozódik, melyet a természet az emberi tudat számára nyújt. A relativitás törvénye az anyagot és az időt ilyenképpen levezetett fogalmakként mutatja be, a kvantum-elmélet pedig annyira eltérített már bennünket attól a régimódi meghatározástól, amely az anyagot mint „tömeget" fogja fel, hogy az éles elméjű tudós előbb-utóbb kénytelen belátni: a tudományos kutatás határai nem léphetők át, amíg a tapasztalat jelenlegi határait át nem léptük. Inge dékán mondja valahol: „Csillagászati nézőpontból tekintve csak egynapos lények vagyunk." A tudományos kutatás egyik szomorú eredménye, hogy mélysége­sen tudatossá válik számunkra mindannak a számtalan formának a mulandósága, amelyből a világegyetem összetevődik. Kénytelenek vagyunk az elmúlás tényén el­mélkedni és időnként megborzadunk minden emberi erőfeszítés hiábavalóságának gondolatától. Ez magyarázza minden vallás létét. Az embernek valódi Énje megismerésére irányuló törekvéséből keletkezett va­lamennyi vallás - nagyok és kicsinyek egyaránt -, számos bölcsészeti rendszer és néhány tudomány, valamint azok a homályos és ma már letűnt titkos tanítások és szertartások, amelyek az őskor misztérium-templomaihoz vezettek. Azonban e törté­nelmi erőfeszítések mellett is rendkívül csekély azoknak a száma, akik önmagukról azt állíthatják, hogy eléggé hatalmukban tartják ezt az életet - olyan csekély, hogy legtöbben közülünk csak menekülünk önmagunk elől és berzenkedve fogadjuk azt a hitelét vesztett hitet, hogy nem az ember feladata a világ titkainak megoldása. Elfo­gadjuk érthetetlenségét és beleszokunk abba a gondolatba, hogy szellemi tudatlansá­gunk és emberi gyöngeségünk korlátait sohasem léphetjük át teljesen. Különös, mennyire zavarba jön mindig az emberi szellem, ha önmaga felől gondolkodik. Ez az alázatos magatartás, ez a félszeg félelem, hogy a léttől kicsikarjuk rejtegetett titkát, ami néha az élet szellemi oldalával szemben lustaságig és közömbösségig fajul, mél­tatlan az emberhez, aki ma látszólag a legértelmesebb és leghatalmasabb teremtmény. A normális ember tudása saját Énje felől többé-kevésbé testének, mint tökéletes, húsból, vérből és csontokból összerakott szervezetnek közönséges élményére korlá­tozódik. Ennek a szervezetnek a fejében valahol található egy agynak nevezett szür­késfehér massza, amelynek bonyolult tekervényei között megy végbe a gondolkodás folyamata és amely a benyomásokat, gondolatokat és bizonyítékokat termeli. Ezenkí­vül azt is tudja, hogy ebben a testben időről-időre különböző érzések - mint vágy, nemi ösztön, szerelem, gyűlölet, féltékenység, félelem, stb. - keletkeznek, amelyek fizikai síkon megfelelő cselekvésre késztetik, aszerint, hogy az érzések közül véletle­nül éppen melyik az uralkodó. Az átlagember számára ezekből a dolgokból szövődik össze Én-je. Egyebet alig tud önmagáról és köznapi élete legtöbb eseményével kap­csolatban megelégszik ezzel a korlátolt elképzeléssel. Az ember ezzel az elképzelés­sel valóban egészen jól leélheti az életét és elég kielégítőnek is találhatja, feltéve, hogy nem kezd el gondolkozni a dolog felől. De tegyük fel egy pillanatra, hogy az ember valóban nem más, mint ez a testi alak - és aztán próbáljuk meg felismerni az ilyen feltevés teljes jelentőségét. Adva van egy teremtmény, aki különböző fajtájú fizikai anyagokból és vegyi elemekből tevődött össze, amelyeket egy bőrzsák foglal magában. Ezek az élettelen és látszólag értelem híjával lévő alkotóelemek, mint amilyen a szénsav, nitrogén és foszfor, amelyek az emberben találhatók, ezekben a kapcsolatukban mégis bizonyos élő elvet, különleges életerőt mutatnak fel és azt a képességet, hogy ez a lény intelligensen és okszerűen gondolkodjék és céltudatosan cselekedjék.

Nem rendkívüli titok-e ez? Megoldotta-e vajon valaha egyetlen tudós is? A fe­lelet: senki. Miért? Mert az egész világon nem akadt még tudós, aki képes lett volna ezeket a lényeges vegyi alkatelemeket egy olyan önmaga-alkotta hasonnemű lényben összeállítani, amely azután úgy élt, mozgott, beszélt és cselekedett volna, mint az ember. Másfelől sok tudós fejtette ki véleményét és főleg anyagelvűségi alapon okos és ügyes rendszereket és elveket épített fel, hogy számunkra az embert megmagya­rázza. Minden elmélet próbája azonban végső eredményben vagy a laboratóriumi kísérlet, vagy az élet tapasztalata lehet. Ha majd e tudósok egyike a kémia művésze­tének segítségével embert tud alkotni, csak akkor - de nem előbb - bizonyította be elméletét. A tudomány, amely egyéb dolgokról annyi mindent állapított meg, még mindig nagyon keveset tud az emberben megnyilatkozó láthatatlan életerőről. De az igazság felé halad, és ezért reménykedhetünk. Sir James Jeans, mint a tudomány fejlesztésére alakult brit társaság elnöke, állapította meg egyik évi összejövetelük al­kalmával: „A tudomány megadta az embernek a természet fölött való uralmat, mielőtt még az önmaga fölötti uralom birtokában lett volna. Tudásban minden nemzedék a másik vállán áll, de mindabban, ami önmagát illeti, mindenki ugyanazon a talajon." Kemény tények ezek, de nem változtathatunk rajtuk. Ha van kivezető út, az nem a kevesebb, hanem a több tudás irányába vezet. A lélektan reményt nyújt arra, hogy az ember hosszú történelme során először fog engedelmeskedni az „Ismerd meg önma­gadat! " parancsának.

A hinduk, akik ebben a tárgykörben mély kutatásokat végeztek, sok ezer évvel előbb, mint az első nyugati tudós egyáltalán gondolkodni kezdett, tanaikat általában arra a hallgatólagos feltevésre építették, hogy van egy általános szellem, amely a vi­lágot és a benne élő teremtményeket egyidejűleg hatja át és tölti el. Ezért azt állítják, hogy az emberi szellemben önmagában rejlik az a kinyilatkoztatás, melyet keres. Hála a tudományos irányvonalakon nyugvó nevelésnek, amely semmit sem ismer el magától értetődőnek, mi az ilyen állítást nem fogadhatjuk el. Mi csak azt ismerhetjük el, amit vitán felül állónak tudunk: saját létünk tényét. Azt valóban érezhetjük, hogy az anyagszerűnél magasabb rendű élet vesz körül bennünket - de minthogy ezt nem értékelhetjük, csak képzelődésnek minősíthetjük. Ilyen módon lett a modern ember az a különös lény, amely az istenség emlőin nevelkedik, de arról még sincs sejtelme! Ez a körben mozgó földgolyó nem keringhetne tengelye körül, ha a magjában lakozó magasabb rendű energia nem hajtaná előre. Ám a képzett szellem csak a geológia­kutatás keretében foglalkozik a földdel.

Az ember nem kételkedik szelleme létezésében - a modern élet ebben a tekin­tetben túlságosan sokat követel tőle -, de megmarad amellett, hogy gyanakodva szemléli a pszichológusoknak gyakran elismételt, és bőséges bizonyítékokkal alátá­masztott állítását, hogy szellemének - és ennélfogva önmagának - nagyobb része tudatosság nélkül funkcionál és hogy ez a rejtett rész őt sokkal nagyobb mértékben befolyásolja, mint amennyire észrevenné vagy bevallani hajlandó volna. Bár óriási materiális vállalkozásokba bocsátkozik, amelyek néha hatalmas méretekben meg­változtatják ennek a planétának a felületét, úgy látszik mégis hiányzik belőle az aka­rat vagy a kívánság, vagy mind a kettő, hogy abba az ugyanilyen szükséges vállalko­zásba bocsátkozzék, amely saját élete okának és céljának felfedezésére irányul. Bár egész nap folyamán és sokszor késő éjszakáig lázas tevékenységnek szenteli magát, mégsem támad soha az a gondolata, hogy élettapasztalatának mélyítésére figyelmét befelé fordítsa és saját lényének forrásai után kutasson. Szívesebben fúr gondosan kitervelt tárnákat a földbe, hogy mélyén aranyat fedezzen fel, mintsem hogy azt a fáradságot venné, hogy a saját énje legmélyebb zugaiban rejtőző, sokkal ritkább kincset kutassa fel. Nem látja be, hogy semminek nincs olyan nagy jelentősége számára, mint hogy saját életfolyamának forrását és irányát kutassa fel, mert csakis ennek az állandó hatásnak köszönheti, hogy folytatni tudja azokat a külső, világi tevékenysé­geket, amelyek annyira lekötik. Az önismeret tehát a legmagasabbrendű tudomány.

Mindig volt, ma is van és mindig is lesz azonban egynéhány ember, aki mégis megkísérli, hogy a napi események sodró áradatából a partra ússzék ki. Ezek arra törekszenek, hogy a külső események árján fölül emelkedő biztos talajt találjanak, ahonnan az élet és a szellem titkát szemlélhetik. Ezt általában valami nagy fájdalom, valami érzelmi krízis, vagy más megrázkódtatás hatása alatt teszik, ami azután befelé sodorja őket és ami egy időre minden olyan tevékenységet, amely saját Énjükön, a személyes Énen kívül forog, semmisnek és értelmetlennek láttat velünk. Különös, hogy az emberek csak akkor kezdenek valóban érdeklődni az élet lelki szemlélete iránt, amikor olyan ponthoz érkeztek, ahol úgy tűnik fel nekik, hogy az életet „már nem érdemes tovább élni". Ez a pillanat az, amikor a vallás és a bölcselet felé fordul­nak, hogy ott találjanak vigasztalásra és megértésre és - ha ez a kettő nem elegendő -idegenszerű szakadár-kultuszokban keresnek valami eretnek világítópontot. De bár­hová fordulnak is belső megvilágosodásért és irányításért: végül mindig az Én titká­val kerülnek szembe, amely - bár hallgatólag - állandóan mélyebb kutatást követel. Ezért sürgősen fontos, hogy az ember ezt belássa végül és Énje megértését élete főmotívumává tegye. Mindaddig, míg ezt nem teszi, a vallás, a bölcselet, a parapszic­hológia - röviden: a nem érzékelhető tudáshoz vezető valamennyi út - csak megza­varja és kibillenti egyensúlyából.

Az élet megteremtette ugyan az embert, ám ezzel a megteremtéssel kapcsolatos misztériumok mindeddig egyáltalán nem lepleződtek le előtte. Nem meglepő tehát, ha a természet legmélyebb és legkínzóbb titka egyben a legfontosabb is. Ne haboz­zunk azonban szembenézni vele.

Carlyle, a zord skót, nyolcvanadik évében, amikor fürdő után éppen szárítko-zott, zavarodottan pillantott öreg tagjaira és ezzel a kiáltással: „Az ördögbe is, ki va­gyok hát én tulajdonképpen?" - elkezdte ráncigálni hervadt bőrét.

Carlyle szavaira a szerző ezt felelné: „A kérdés a kinyilatkoztatás kapuja." A nagy háború óta néma forradalom ment végbe a természettudományokban. A XIX. század naiv anyagelvűsége nem látszik többé hihetőnek és szomorúan avulttá vált, míg a relativitás elmélete, a kvantumelmélet és a hullámelmélet megváltoztatta a világegyetemről vallott nézeteinket. Amint a szilárd atomot elektronokká rombolták szét és ez az ősi éterben feloldódott, a materialista elveszítette matériáját! Elkezdünk régiek elméleteivel, Babylonia, Egyiptom és India tanításaival foglalkozni - de ezt most már a modern tudomány fényénél végezzük. Halmozódnak a bizonyítékok, hogy a tudomány nemsokára - ha más fogalmazásban is - ugyanazokat a dolgokat fogja mondani, mint ezek a feledésbe merült régiek.

A szerző könyveiben és cikkeiben ismételten megjósolta, hogy a XX. század széles keretek között fogja megélni az élet rejtélyének értelmes és a tudomány elis­merte módon végbemenő leleplezését. Ez a jövendölés nem alapos ok nélkül hang­zott el. Mert csak akkor kezd majd az emberiség értelmes módon együttműködni a természettel, hogy világegyetemünk rejtett tervét megvalósítsa. Nem véletlen, ha olyan jelentős tudós, mint Millikan is kénytelen elismerni: „Életünk folyamán több új kapcsolatot találtunk a természettudományok között, mint amennyit valamennyi megelőző kor együttvéve napvilágra hozott, és úgy látszik, hogy a felfedezések áramlása mind mostanáig sem apadt el." Még nem is oly régen történt, hogy a tudo­mány a világot a géptervező művészet fogalmaival fejezte ki. Az anyag egyszerűen csak tömör és változhatatlan képződmény, szilárd atomok gyűjteménye volt és semmi több. A világmindenség - gép, amelyben nincs semmi rejtélyes. A tudomány most a matematikai fizika kifejezéseit használja megállapításaiban. A mindenség egy sor matematikai vonatkozású jelképpé vált. Így tettük meg az utat az anyagszerűtől a szellemiig. A következő lépést akkor tesszük meg, amikor majd minden mai kutató kinyilvánította már véleményét. A fizika akkor majd barátságosan kezet nyújt a meta­fizikának. Akkor fogja majd a tudomány a világot bölcseleti kifejezésekkel magya­rázni. Az Universum nem lesz se gépies, se tisztán jelképi. A haladottabb gondolko­dók máris közelednek azokhoz a következtetésekhez, amelyekre ez a könyv rámutat és amelyeket a szerző egy jövendő munkája majd még tisztábban megvilágít.

Nem volt tisztára véletlen, ha a XIX. század tudósai, mint Kelvin, Poincaré, Raleigh és Helmholtz a feltűnést keltő és váratlan felfedezések láttán indíttatva érez­ték magukat a világegyetemet illető régebbi nézeteik megváltoztatására. A Röntgen­sugár, az elektron és a kvantumelmélet volt az a három felfedezés, amely megingatta a szilárd talajt a magabízó materialista lába alatt. Egyben összerombolták gépszerű világépületét is és a kutatások olyan sorát indították el, amelyek a mai fizikust már teljesen eltérítik saját területéről.

Hogyan kezdjen most hát hozzá az ember, hogy az Én titkába behatoljon?

A szerző nem tartja érdemesnek, hogy belebocsátkozzék egyrészt a szellemi kutatás mai állásának általános felvázolásába, másrészt a különböző hitvallások és bölcseletek pozitív értékeibe és korlátainak ismertetésébe, amelyek ennek a kutatásnak a szem­pontjából az emberiség feleletét jelentik. Egy ilyen áttekintés kritikailag mérlegelő ítéletre kényszerítené, amit elutasít magától, mert enélkül is már túlságosan sok fö­lösleges bírálat és túlságosan kevés hasznos építőmunka mutatkozik a világon. Hadd törődjön tehát csak a maga dolgával, ne zavarjon senkit, mindenki iránt a jóakarat szellemében dolgozzék és örüljön, hogy van még más olyan fény is, amely a lét ve­szedelmei között megmutatja az embernek a biztos utat. Kizárólag ebben a szellem­ben ajánlja fel munkálkodását és reméli, hogy az egyeseknek hasznára válik, mint ahogy élete sötét napjaiban maga is örült volna, ha hasonló segítséget kaphat.

Mi a lélek? Van-e halhatatlanság? Mit jelent az „örökkévalóság" szó? És hol az Ég?

Ezekre a kérdésekre nincs rövid és meggyőző felelet. Ezek a problémák már az őskor és különösen a Kelet bölcseit foglalkoztatták. Ők mélyre nyúltak, megtalálták a megoldásokat és felfedezéseiknek olyan nyelven és olyan stílusban adtak kifejezést, amilyen éppen országukhoz illett. Ezek az ősrégi bizonyítékok és primitív kultúrák tartalmazzák a valódi és korrekt választ a létnek a modern szellemet is nyugtalanító rejtélyeire. Ezek a bölcsek ezenfelül mások számára is lehetővé tették, hogy ugyane­zeket a felfedezéseket maguk is megtehessék. Kidolgozták a vallási megközelítés és lélektani technika módszereit, amelyek kulcsként szolgálnak a lényeges személyes tapasztalatokhoz a szellem területén. Ezek a módszerek valóban hatásosak voltak, de aligha felelnek még mai ízlésünknek, kedélyállapotunknak és életkörülményeinknek. India magányos jógi-jai, Kína szelíd bölcsei, Egyiptom hatalmas beavatott papjai, Perzsia Istentől elszakadt sufi-jai, az ősi Britannia eltűnt druidái és Amerika előkelő Inka-papjai voltak többek között a pszichológiai tudomány őrei. Ismertek bizonyos utat - némelyik közülük járt is rajta -, amely csodálatos szellemi változást idézett elő bennük. Mai jelentéktelenebb utódaik nagyrészt megfeledkeztek erről az útról vagy nem méltatták figyelemre, és csak kevesen vették gyakorlati hasznát. Számunkra, napnyugatiak számára a megmentést jelentené, ha ezt a homályos őskor árnyékában már csaknem feledésbe merült módszert ismét megtanulnánk, saját körülményeink­hez alkalmaznánk, modern kifejezésmódba öltöztetnénk és szabályos gyakorlások révén elsajátítanánk.

Erre az újkori revízióra feltétlenül szükség van. Egyes emberekkel tett tapasz­talatok arra mutatnak, hogy a régi indiai módszer, amely ezeket a kérdéseket szóban és írásban vitatta és oldotta meg, látszólag távol esik világi tevékenységünktől. Az európaiak hagyományai és kedélye számára túl idegenszerű és szokatlan, semhogy hasznot vagy vonzerőt jelentene nekik. A valóságban azonban nem így van. De mint­hogy tekintettel kell lenni a külső formára, mi európaiak modernebb és gyakorlatibb módszereket használunk ugyanazoknak az igazságoknak a megvilágítására, amelye­ket időtlen-időkkel ezelőtt a Gangesz partjánál szakállas jógi-k, a Himalája szikla­barlangjaiban pedig tiszteletben álló rishi-k tanítottak. A régifajta megjelenítés na­gyon is valószerűtlen jellegű és túlságosan híjával van a gyakorlatiasságnak, semhogy olyan modern nagyvárosoknak, mint London, Párizs és New-York, megfelelne. Ha valamilyen új technikát tanulunk, még nem szükséges időnket új terminológiára is pocsékolni. Nem érzünk többé rokonságot azzal a titokzatos néppel, amely szellemi prob­lémáit Egyiptom magas templomfalain és pylon-kapuin belül oldotta meg, és abban sem tudunk hinni, hogy Yukatan groteszk építészete a mienkéhez hasonló szellemi vágy kifejezése volna.

A régi tanítások közül a legkiemelkedőbb Indiáé, mert az még ma is él, míg a többiek elpusztultak és mert India az a föld, amely a legmélyebb gondolatokat szülte az emberről, mint ahogy Egyiptom a legcsodálatosabb mágia apja volt, Görögország pedig a szépség után való legmagasabbrendű törekvést testesítette meg.

Minden bölcseletnek és vallásnak, amely Európában megjelent, megtalálható az ellendarabja India hosszú történetében. Ehhez járul az is, hogy ennek az országnak a szellemi iskolázás tekintetében volt egy titkos rendszere, amelyet az erdőkben ván­dorló és sziklaszakadékok között élő jógi-k tápláltak. Ezeknek a remetéknek feje Patanjali volt, aki az első könyvet írta a joga-módszerekről. Egyesek benne tisztelik a rendszer megalapítóját - ez a nézet azonban kétségtelenül helytelen. A jóga lényegé­ben az emberi szellem megtérése a maga isteni Énjébe. Nem mesterséges rendszer tehát, hanem természetes valóság, amelyet más emberek is akaratlanul felfedeztek.

Más országokban, mint például a történelem előtti Egyiptomban, bizonyára Patanjali előtt is akadtak olyanok, akik ezt a belső megtérést gyakorolták. Könyvét sohasem szánta nyilvános közreadásra, csak kiválasztott tanítványok adták elő és magyarázták élőszóval - senki más nem férkőzhetett hozzá.

Amit ily módon a magányban tanítottak, nem különbözött teljesen attól, amit egyes görög bölcsészek a nyilvánosság előtt adtak elő - mert a világ szellemének ugyanaz a mély réteg alkotja alapját kel ettől-nyugatig és ugyanazt az ősi utat tanítja: Ember, ismerd meg önmagadat! Sokrates például a legmélyebb elmélkedés módsze­reit használta, ugyanazokat, amelyeket Patanjalinak a közvetlen elmélyülésről szóló tanítása fejt ki világosan. Mindkettő a transz-állapotban csúcsosodik ki, amelyet Sokrates saját testén demonstrált, amikor időnként látható transzba merült.

Egyszer barátjával, Aristodemusszal egy lakomára igyekezett. Sokrates hirtelen támadt mély szórakozottságában lelkileg teljesen önmagába merülve hátramaradt, és Aristodemus nélküle érkezett meg. Szolgát szalajtottak a bölcs keresésére, aki azon­ban visszatért és jelentette, hogy Sokrates az egyik ház kapubejárata alatt áll és ha megszólítják, nem felel. „Hagyjátok békén - mondta Aristodemus. - Szokásai közé tartozik, hogy időnként visszavonuljon és ott maradjon, ahol éppen véletlenül van." Sokrates később utánajött. Egy másik esettel kapcsolatban Alcibiades megemlíti, hogy Sokratest egy hadjárat alkalmával az egyik katona ugyanazon a helyen találta, ahol már kora hajnal óta mély elmélkedésbe merülve állott. Dél felé figyelmesek let­tek rá és a sokaság csodálattal nézte, hogy a nap már lemegy, de Sokrates még mindig ugyanabban a transz-állapotban van. Így állt egész éjszakán keresztül. Hajnalhasa­dáskor aztán imát mondott a Nap felé és visszatért foglalatosságához. Pontosan ugyanaz az állapot ez, mint a hinduk „Nirvikalpa Samadhi"-ja.

A hinduk, akik Patanjali módszerét szakadatlan hagyományok révén már a Sokrates előtti idők óta gyakorolják, ugyanezt tapasztalták. A szerző különböző pél­dáit látta hasonló transz-állapotoknak a ma é\ő jógi-k között. Bármilyen érdekesek is azonban ezek a primitív elgondolások és eljárások a mai olvasó számára, való igaz, hogy azok csak saját régebbi koruknak felelnek meg, nem pedig a mi korunknak; csak egyszerű környezetükhöz illenek, nem pedig a modern ember bonyolult hátteré­hez. Valóban szükséges tehát revíziójuk és a mai tudományhoz való alkalmazásuk. Bár az őskor bölcseit a legnagyobb tiszteletben tartjuk és Indiának, az átfogó vallá­sok, nagyszerű bölcseleti tanítások és jelentős jóga-rendszerek anyaföldjének a leg-alázatosabb hódolattal tartozunk, mi európaiak mégis kénytelenek vagyunk meggon­dolni, hogy a szellemi megközelítésnek ezek a régi formái életkörülményeink és szükségleteink között nehezen alkalmazhatók. Akár akarjuk, akár nem, az őskortól és annak a mai Keleten élő örököseitől csak azt a táplálékot vagyunk kénytelenek át­venni, amely számunkra megemészthető. Ezt a látszólag olyan távoleső tudományt gyakorlati hasznot hajtó cikké kell változtatnunk. A bölcsesség pedig nem lesz ki­sebb, ha a XX. század felfrissíti.

A feladat nem könnyű. Ellenkezőleg, nagy nehézségekkel jár, és a szerző nem is tartaná magát hivatottnak rá, ha ma is élő keleti adeptusok és bölcsek nem ígérték volna meg neki közvetlen irányításukat és segítő tanácsukat. Néhányan közülük át­látták annak szükségességét, hogy ezt a tiszteletreméltó tudást modern nyelven fejez­zék ki és követelményeit a XX. század tudatához alkalmazzák anélkül, hogy egyetlen jottáját feladnák azoknak az alapvető feltételeknek, amelyek örök időkre jellemzői minden valódi szellemi önfegyelemnek. Ez nem lekicsinylése sem az őskornak, sem a Keletnek. Ellenkezőleg: amit mi kiterjedésben nyertünk, az mélységben az övék és kérdés, hogy a két dimenzió közül melyik a kívánatosabb. Nem szükséges azzal a puszta ténnyel hivalkodnunk, hogy a nyugati féltekén és a huszadik században élünk. Míg a primitívek az emberi élet forrásaihoz hatoltak, a modernek kutatásaikat az egész földgolyóra, az életnek erre a színterére terjesztették ki. Míg atyáink a korai középkorban azt állították, hogy az igazi tudás belülről jön, mi kijelentjük, hogy kí­vülről kell jönnie. Az élet könyörtelen folyamatát azonban abban a környezetben kell folytatnunk, amelyben tartózkodunk. Kíséreljük meg tehát a következőkben -amennyire csak képesek vagyunk rá - egybeolvasztani a legjobbat, amit a Kelet és Nyugat, a régi és az új idő számunkra adhat.

A szerző a különböző jóga-rendszerek és gnosztikus bölcseletek hosszas tanul­mányozása után ezeknek legértékesebb elemeit leszűrte és ebben a könyvben foglalta össze. Az olvasótól azonban nem lehet elvárni, hogy ismeretlen indiai, vagy más ne­hezen érthető kifej ezési módokkal megbarátkozzék. A legjobb keleti módszerek magva tehát, olyan nyelven található itt, amely a napnyugati szellem számára is ismeretes és érthető.

***********

A régebbi időkben a haladottabb szellemi módszerek általában csak azokat kö­telezték, akik a világról és kísértéseiről lemondva kolostorokba húzódtak vissza, vagy a sivatagba, a dzsungelbe vagy hegyi barlangokba menekültek. Az ilyen menekülés a modern emberek többsége számára nemcsak keresztülvihetetlen, hanem - mint azt nyugodtan állíthatjuk - nem is ajánlatos. Mégis sokunkat nem kevésbé nyugtalaníta­nak a szellem sürgető követelményei, mint ezeket a régi népeket. A magasabbrendű élethez vezető utat a világban és a világon keresztül, nem pedig rajta kívül kell megtalálnunk.

Amikor a szerző ilyen meggyőződésen alapuló eljárást készített elő, tudatában volt, hogy az nem lehet tökéletes. Meg volt győződve azonban, hogy a normális emberek többsége számára - akik nem az ember számára elérhető célok végsőjét, az abszolút igazságot keresik, hanem megelégszenek azzal, ha bölcs, nyugodt és szabá­lyozott életet élhetnek - teljesen elegendő az itt adott eljárás. A tőlük megkövetelt fegyelem nem olyan magas fokú, hogy hasztalan erőfeszítések után elveszíthetnék kedvüket, sem olyan nehéz, hogy türelmetlenül elfordulnának tőle. Olyasvalami, ami teljességgel lehetőségeik területén belül fekszik. Mégis meglehet, hogy akadnak olyan emberek, akiket a túlzott vágyak varázsa, a zabolátlan szenvedélyek forró gő-zölgése és a szűnni nem akaró tevékenység sodra túlságosan elfoglal, annyira, hogy ezt az egészet mint zavaros és jelentéktelen dolgot lekicsinylik. Tegyék! De amint az élet - ha titkon is - végül győzedelmeskedik a halálon, éppúgy fog a szellemi élet és minden, ami fejlődéséhez és gazdagodásához hozzájárul, végső eredményben - de nyíltan - a jelenlegi lélektelen anyagelvűségen diadalmaskodni.

Az emberiség legmélyebb kérdéseire végül az a felelet, hogy bizonyos erőfe­szítést és bizonyos szellemi és személyes eljárást várnak el tőle. Egy belső folyamat útján - amely úgy hat, mint a fúró - lassan és állandóan mélyed bele lényének alapjá­ba, míg végül a valódi isteni Én sziklájára bukkan, amely látszólag mélyen fekszik a felület alatt. Ebben az eljárásban van valami az ima természetéből, valami abból az egyetlen vonalon hosszasabban keresztülvitt szellemi erőfeszítésből, amelyet általá­ban elmélyedésnek, ezeken az oldalakon „szellemi csöndnek" és „koncentrációnak" is nevezünk. Ezzel egyidejűleg - legel őr ehaladottabb szakaszában - különösképpen megszűnik minden erőfeszítés. Ilyen gyakorlat útján, ha kitartóan és bizakodva csi­nálják, az ember végül felfedezi saját halhatatlan szellemét még akkor, amikor a ha­landó testben tartózkodik. Különböző országokból származó tanúk szakadatlan sora, a történelem előtti időktől kezdve a legmagasabb civilizáció mai koráig igazolja en­nek valóságát.

****

Igyekeznünk kell, hogy megvilágítsuk ezt a rendkívül kényes kérdést. A szelle­mi önuralmat tényleg nem lehet egy sor határozott szabály és elv határain belül meg­valósítani, mint egynémely más művészetet. Az előírt gyakorlatok nagyon is töréke­nyek és bizonytalanok ahhoz, hogy lélektelen, nyomtatott lapokon taníthatók lenné­nek. A régi, bevált módon: személyi adottságokkal rendelkező tanítótól kellene megtanulni őket. Ilyen tanítót azonban nehéz lenne találni az elmélyedést kevésre becsülő korunkban. A legtöbb jelölt már a kezdetnél csődöt mond, ha a szerencse kedvezése egy időre látókörükbe is hoz ilyen mestert. Ennek oka az, hogy még nem tudják megállani azokat a hallgatag próbákat, amelyeknek azok a törvények, amelyek hatása alatt dolgozik, alávetik őket - vagyis nem érettek ösztönös adottságaik, szellemi érettségük, buzgóságuk és a hűség próbáira. Nagyon is lehetséges azonban az elmélyülés kezdeti okait és közbenső fokozatait tanító segítsége nélkül is elsajátítani és uralmunk alá hajtani és ezt a tanítást már könnyen írásban is lehet adni. Ennek a könyvnek célja éppen az, hogy ennek a művészetnek egyszerű, pártatlan és gyakorlati magyarázatát adja, bár lehetetlen néhány oldalra összeszorítani mindent, amit a sok­esztendős kutatás erről a minden tárgyak legfontosabbjáról felfedezett.

Számos útja van annak, miképpen lássunk hozzá ezekhez a gyakorlatokhoz; mindegyik útnak megvannak a maga követői és egyik ezt, a másik azt az embert jut­tatja gyorsabban sikerhez. A végső cél szempontjából egyik módszer ugyanolyan jó lehet, mint a másik, feltéve, hogy személyes adottságainknak, kedélyállapotunknak és hajlamainknak megfelel. Rendszerint azonban tovább sodródik az ember anélkül, hogy tisztán látná, milyen mélységek rejlenek lényének felülete alatt, hasonlóan az úszó jéghegyhez, amelynek legnagyobb része a víz alatt rejtőzik. William James pro­fesszor, a Harvard-egyetem ismert pszichológusa a „tudatalatti"-nak felfedezését a legnagyobbnak tartotta mindazok között, melyeket az ember valaha is tett. Mert ez a felfedezés azt jelenti, hogy annak, ami értelmünkben végbemegy, csak egészen kis részében vagyunk tudatában. Agytevékenységünk kilencven százaléka tökéletesen tudatunk nélkül, a tudat alatt zajlik le. Az elmélyülés valamennyi módszere tehát egy határozott elven alapul, azon, hogy a tudatos gondolkodást néhány lelki, szellemi és érzelmi műfogással kikapcsoljuk, hogy azután a tudat mélyebb rétegeibe ereszked­hessünk.

Az emberek végtelen különbözősége folytán ennek az eljárásnak nincs minden­ki számára egységes módszere. A bölcs ember tehát nem fog az „út"-on vitatkozni. Mindenkinek tökéletes szabadságot ad, hogy azt az utat válassza, amely neki a leg­megfelelőbb - mert pontosan tudja, hogy a végső tökéletességnek mindenki számára ugyanannak kell lennie. Csak egy magasabb hatalom van a világegyetemben, és aki azzal ma kerül érintkezésbe, ugyanolyannak fogja találni, amilyen kétezer esztendő­vel ezelőtt volt és amilyen a következő kétezer esztendő múlva lesz. Az isteni lényeg nem változik - csak az embernek Istenre vonatkozó elgondolásai módosulnak.

Az elmélyülésnek a nyugati népek között legismertebb formája: a vallási misz­ticizmus. A kereszténység nagy szentjei, mint Augustinus, Justinus, Keresztelő János, Teréz, Kempis Tamás beszámoltak misztikus élményeikről, arról, hogy miképpen emelkedtek a vallási extázis és belső szemlélet csodálatos magasságaiba azzal, hogy fennkölt vezérük, Jézus Krisztus szellemi képét, életét és tanítását újra meg újra ma­guk elé idézték, miközben gyakran szigorú aszkézisnek vetették alá magukat és az önmegtartóztatást gyakorolták. Felesleges hangsúlyoznom, hogy ennek a formának hatásos volta részben az illető vallásos érzületének mélységétől, részben attól a ben­sőséges odaadástól függ, amely az ilyen néma imádat során felbuzog.

Az ember Istennek, vagy testet öltött küldötteinek bensőséges imádata révén és megtisztult érzületének segítségével a vallási tapasztalatnak valóban ugyanabba a magasságába emelkedhetik, amelyben aztán ő is érzi, hogy egyénisége a lélek távo­labbi létébe olvad bele. Ebben az okos, mindent átkutató és meglehetősen kétkedő korban azonban sok ember akad, akit az ilyen út nem vonz. Semmiféle vallásos sze­mélyiség nem kelt már mély tiszteletet vagy örvendező bámulatot bennük, bár őszinte becsülésüket meg tudja nyerni. A vallás és törvényei elvesztették meggyőző erejüket és az ilyen emberek gyakran valami félig kritikus, félig közömbös légkörben élnek. Legjobban az értelmet tisztelik, míg a tudomány hideg szobra megkülönböztetett helyet foglal el szentélyükben. Nem szabad ócsárolni őket. A vallási dogmáknak és üres formáknak értékelése oda vezetett, hogy az igazságból szofizma keletkezett. És ez a teológiai tanok akrobatáit az emberiség uraivá tette. Ki cserélne fel egy valóságos helyet a tőzsdén egy kétessel az égben? A kétel­kedés korában élünk és ezt nyugodtan elismerhetjük. Akit a kételkedés fagyos leve­gője megremegtet, az a valóságban félig megmaradt meggyőződéseiért remeg, örö­költ dogmáinak rozzant építményéért és egy olyan hit kényelmes nyugalmáért, amelyet az ember tisztelhet anélkül, hogy követné. Jobb tehát, ha az ember nem válik túlságosan sötéten látóvá korunk kétkedő hajlama miatt, hanem inkább köszönetet mond érte az égnek, mert így talán közelebb kerülhetünk a dolgok igazságához. Ezzel nem azt mondjuk, hogy a vallásoknak nincs valóságos értékük. Ha az egész világ valamennyi egyházának kapuját bezárnánk, minden mosét, minden templomot és minden zsinagógát lerombolnánk, minden dogma eredetét kétségbe vonnánk, ha elő­kotornánk minden vallás történetének legszégyenletesebb fejezeteit és megcáfolha­tatlan érveléssel bebizonyítanánk, hogy Mózes, Jézus, Mohamed, Krisna és Buddha sohasem éltek, még mindig maradna az emberi lélekben valami éhség, amely csak akkor csillapulna, ha a régi vallásokat visszaállítanák, vagy újra megfogalmaznák.

Miért?

Mert az ember nem veszítette el és nem veszíthette el az abszolútból való ere­detét.

Többé már nem tudatosan tapasztalja. De a vallások emlékeztetik erre a veszte­ségére. És ezt a hatalmas élményt ismét át kell élnie.

De nincs-e út, amelyen ezek a kétkedők eljuthatnának az elmélyülés ígérte titokzatos igazsághoz és békéhez?

Bizonyára van.

A nyugat népei elemző szelleműek. Ez a feltűnő jellegzetesség késztette a szer­zőt arra a következtetésre, hogy manapság csakis az elemző út lehet a számunkra megfelelő. Mindent elemzünk, ami kémiai anyagokból van összetéve. Ideje most már, hogy önmagunkat is elemezzük. Ehhez, a modern emberben mélyen gyökerező hajlamhoz idomuló módszernek tehát az ész használatán kell alapulnia.

Van azután még egy járható, minden teológiai sallangtól tökéletesen mentes út, amelyet a szerző azoknak ajánlana, akik minden kultusztól és „izmus"-tól távol akarják tartani magukat. Ez a módszer a befelé néző önvizsgálat útja, amely az elem­zés értelemszerűségét az elmélyülés hatásosságával egyesíti. Ahogyan az ember egy hagyma külső rétegeit lehántja, úgy hántja le ez a módszer az emberi személyiség alkatrészeit, amíg valódi vonásai napfényre nem kerülnek. Ez járható út, amely az ember legbensejéhez vezet és ezért mindenki számára nyitva áll. A szerző maga is gyakorolta és alapelemeit a misztikus Keleten tanulta meg, (ugyanott, ahol most eze­ket a sorokat írja. Keleten az emberek egész sokaságában megvan az elmélyülés ké­pessége. Ezeknek az volt a szerencséjük, hogy már gyermekkorukban kifejlesztették bennük ezt az adottságot. A nyugati vérmérséklet azonban nem szívesen adja fel a tevékenységet az elmélyülés kedvéért. Ezért a szerző kénytelen volt a kapott utasítá­sokon számos javítást, változást és simítást végezni, hogy így a Nyugatnak megfele­lőbb és elfogadhatóbb formában adhassa át.

A megközelítés itt bemutatott módszere lélektani és bölcseleti s egyenesen arra irányul, hogy összhangot teremtsen a modern világ tudományos felfogásával. Az ön­vizsgálat módszere önmagában külön kategóriát alkot. Egyedülálló annyiban, hogy mindenki és minden időben gyakorolhatja. Csaknem minden más eljárásnak van va­lami jellegzetes címkéje, mindegyik megkíván valami tiltó aszkézist vagy a gyakorló részéről mély hitre, vagy széles körre kiterjedő, élethosszig tartó fáradságra, erőfe­szítésekre tart számot. Az önvizsgálat művészete azonban egyszerű, közvetlen, ér­telmes és mentes minden kultusszal vagy vallással való összefüggéstől. A mohame­dán ugyanúgy gyakorolhatja, mint a keresztény és nem kevésbé eredményesen, mint a buddhista; a munkás éppúgy, mint a társaságbeli ember. Ezért az önvizsgálat művé­szete az egyetlen eljárás, amelyet itt ajánlunk. Ez az út nem csupán gondolatbeli el­vonatkoztatás, képzelt eredményekkel - megvalósítható tényeket mutat fel és nem agyrémeket. Az ember megismerkedik a lélekkel, nemcsak beszélni hall róla. Igaz, hogy vannak más, rövidebb eljárások is - azok azonban nem a vezető nélkül dolgozó tanuló számára valók. Azokba csak hivatott tanító avathatja be kevésszámú tanítvá­nyait, akiknek rátermettségét és hűségét az idő már kipróbálta. Az ilyen tanító kegyét rendkívüli odaadással kell megnyernie az illetőnek, mielőtt a beavatást elvárhatná. Akik súlyt helyeznek rá, foglalkozhatnak tehát a szellemi önvizsgálattal, amely éssze­rű megalapozottsága és minden egyoldalúságtól mentes volta miatt az egyetlen, amelyet a szerző több év óta általános használat céljaira kifejtett. Ez nem a miszti­cizmus és a jóga régi, ortodox módszereit utánozza, hanem egyszerűsített és rövidí­tett eljárás, amely éppen a mai időkhöz illik. Korunkban, amely az emberek többségét szakadatlan tevékenységre kényszeríti, a kizárólag elmélyülésnek szentelt élet úgy­szólván lehetetlenség.

A szerző belátja, hogy az átlag-európainak sem ideje, sem türelme nincs a keleti keresők hosszú gyakorlatai számára, de azt is felismeri, hogy valódi értékű gyakor­latok is vannak bennük - épp ezért kivonatolja őket. Kevesen vannak ma, akik az elmélyülést idejüket betöltő főtevékenységükké tehetik; kevesen vannak, akik na­ponta félóránál többet szentelhetnek neki. Az itt ismertetett út az ilyen emberek szá­mára való, nemcsak álmodozók és megszállottak, hanem a gyakorlati üzletemberek, hivatalnokok és gyári munkások, vagy más hivatásrendbeliek és az olyan kolostori lelkületűek számára is, akik készek a világról lemondani.

A szerzőnek ezt az utat, ennek az útnak minden lépését analitikusan kellett vé­giggondolnia, az ember normális hétköznapi állapotától egészen a belső szellemi végeredményig és ezt a mindennapi életbe való fokozatos visszatérésig meg is kellett ismételnie. Igyekezett ezt a könyvet tudományosan megírni, amennyiben benyomásait saját gyakorlatainak minden lépésével kapcsolatban analizálta. Megfigyelte azokat a változásokat, amelyek a „szellemi csend" alatt és a transz-állapotba való belépésnél és kilépésnél benne magában végbementek és tanulmányozta, hogyan folytatható újra a megszokott tevékenység anélkül, hogy az ember ezt a „belső csendet" elveszítené.

Aki ezeket az igazságokat elfogadja és ezekkel a módszerekkel gyakorlatilag is él, szellemét megszabadítja a nyugtalanságtól, békességet ad neki, bensőségesebbé teszi és megerősíti összpontosító erejét. Így felszerelve készen fog állni arra - mint már az előző fejezetben jeleztük - hogy egy magasabb fokú utat járhasson: a végső valóság, a megdönthetetlen igazság útját. Ám legrosszabb esetben is át fogja élni a lélek nagy megújhodását, a fény zuhatagát és élete új tavaszban fog kivirágozni. Emersonról beszélik, hogy azok között a hallgatók között, akik felolvasásait leggyak­rabban látogatták, volt egy egyszerű, műveletlen mosónő is. Amikor ettől megkér­dezték, hogy mennyit értett meg a filozófus magasrendű fejtegetéseiből, ezt felelte: „Bármi legyen is, amit nem értek - egy dolgot mindenesetre mond nekem, mégpedig azt, hogy nem vagyok Istentől elhagyott bűnös és hogy valóban jó asszony lehetek. Megmutatta nekem, hogy még én is érek valamit Isten szemében és nem vagyok megvetendő teremtmény, mint ahogy mondják."

Ha ezek a lapok az illető mai embereket meggyőzhetik arról, hogy ehhez a mo­sónőhöz hasonlóan nem kell pillanatnyi bűnös voltuk tanúival törődniük, és megjó­solhatnák nekik egy isteni állapotba való felemelkedésüket, akkor a szerző boldognak érezné magát.


A FIZIKAI ÉN

Folytatás következik....

 

 

Weboldalunk süti (cookie) fájlokat használ. Ezeket a fájlokat az Ön gépén tárolja a rendszer. A cookie-k személyek azonosítására, látogatási szokásaik követésére nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába.